Fájó gondolat
Fájó a gondolat, gyötrő s aggasztó,
sodró folyamként gyűlölet – sorvasztó.
Testvér a testvér ellen hadakozik,
forrong és lázad, tán így mulatozik?
Mit ér a csillogás és a nagy pompa,
ha lassan minden porrá ég a romba’?
Nem sarjad fű és nem dalol a madár,
mag nem terem, néptelen lett a határ!
Életekről maga dönt a hatalom,
ki lesz győztes? – szegénynek jut fájdalom.
Nem lesz ezentúl öröm és szeretet?
De van, kik nyújtanak segítő kezet!
Falvak tűnnek el szépséges vidékről,
űznek családokat saját földjéről.
Hol élet virágzott, ma már holt házak,
család nélkül maradt, lerombolt vágyak.
Mily értelmetlen és ádáz háború,
családok hullnak szét, s ez oly szomorú!
Idős és fiatal sír a pincékben,
vajon miért nem élhetnek békében?
Anyák és kisgyermekek hosszú sora,
az otthont elhagyva indulnak útra,
pár csomagot, a szükséges holmikat,
s hátukra akasztják fájó kínjukat.
Némi vigaszt s reményt az Úrtól várnak,
jöjjön el végre a béke órája!
Együttérzünk mi az ártatlanokkal,
szeretetünk olt majd földi lángokat!
(Kalocsa Zsuzsa)
(A fenti írás megjelent a Kortárs Magyar Irodalom Kiadó
CSALÁD – háborúban és békében c. kiadványában,
ami letölthető erről a címről: http://poeta.hu/ingyen/CSHB_F_2022.pdf)