Cél nélkül
Aki soká él,
sok rejtvényt fejt meg,
csomókat oldoz,
titkokra lelhet…
aki soká él,
álmokat tép el,
példaképeit
átfesti vérrel,
fátylak szakadnak,
lakatok törnek,
nincsen nyugalma
sírnak, gödörnek,
templomok dőlnek,
gátak omolnak,
aki soká él,
annak a holnap
ködökben úszó,
halovány folt csak…
hazug szavaknak
értelme nincsen,
nem áll mögötte
ember, sem isten,
magának kell már
sötétben félni,
céltalan úton
célt keresgélni,
aki soká él,
rettegve tudja,
ha nem lesz célja,
véget ér útja.
Zalában csönd van
Zalában csönd van, bús, régi vére
volt-cselédsorból került a fénybe.
Földes szobáját elfeledtette
autója, háza, virágos kertje.
Van, akinek most kevés a bére?
Elég, ha futja borra, kenyérre!
Papoknak több jut? Ugyan, ki másnak,
hiszen oly szépen, jól prédikálnak!
Zalának népe felnéz az égre,
örömben, gyászban megy a misére.
Zalában csönd van. Istennek nyája
fekete maszkját húzza arcára.
Talán majd holnap…
Állunk a sorban, mindenkin álarc,
hívásra várunk. Ez olyan sivár!
Öregek, ifjak, és senki se tudja,
hány lesz, ki elmegy, és hány, aki vár…
Állunk, majd lépünk, valakit hívnak.
Lehet, hogy holnapra felszáll a köd…
Akkor majd megtudom, hogy mire vártam,
didergő csendben egy ajtó előtt.
Reng a világ
Mint forró lekvár tetején a kihűlő hártya…
Ez lenne a kék bolygó, a mi régi világunk?
Óvatlan kis nyüvek rajta az emberiség.
Mászkál, nyüzsög, szaporán szaporodva
zabálja a hártyát, öli egymást minden kis falatért.
Néha kibuggyan a mélyből a magma,
kirobban felszabadulva a tűz, hamu, láva…
imbolyog, táncol, megrázza magát az anyag…
Dőlnek a kunyhók, szép paloták, meg a tornyok,
templomok, bálvány istenek égnek…
Mind, ami emberi volt, szürke szilánkra törik.
Falánk idő
Volt otthonunk,
gyöngyként voltunk dobozban.
Azt hittük, csillagok vagyunk,
s mikor a zár kipattan,
tőlünk szikrázik majd a föld s az ég.
Az semmiség,
hogy várni kell sötétben.
Időnk van még.
Falánk idő!
Lám, a dobozt megette,
és szétgurult a kincs,
repült, aki tehette,
és elszakadt barát – baráttól…
Lesz-e, ki ennyit felnyalábol,
tisztít, csiszol, hogy fényben égve
ragassza fel végül az égre?
(Kamarás Klára)