Morzsányi emlékek
Az első emléket a zene juttatta eszembe. Lehoczky Évát hallgattam lemezről. Verdi Álarcosbáljából Oszkár áriáját adta elő. Valamikor nagyon régen élőben is láttam, hallottam. Csodálatos volt.
“Oszkár tudja, de nem mondja…”
Hm. Hát persze, Oszkár tudta, de nem mondta, én viszont mért titkolódznék? Nincsenek nagy titkaim, de parányi tanulság akad mindegyikben.
Ilyen például az, hogy nem szeretek verselemzést olvasni, se hallgatni, se írni.
Szóljon hozzám műveivel az alkotó! Lehet, hogy kevesebbet, vagy többet, esetleg mást értek meg belőle, mint amit maga a költő mondani akart, de az élmény, amit kapok, az enyém.
Hogyan alakult ki ez a véleményem?
Több mint 60 éve egy hétköznapi esettel kezdődött.
Takarítottam. A másik szobában szólt a rádió. Egyszer csak megállt a kezemben a porrongy, mert valaki verset mondott. Ez érdekelt. A vers után egy másik hang hosszan elemezte, értékelte a művet, majd a költőhöz fordult:
– Kedves Mester! Mit érzett, amikor ezeket a sorokat írta?
A “Mester” kissé enervált hangon imígyen válaszolt:
– Hát, kérem, nekem akkor nagyon fájt a gyomrom…
Ennyi.
A részleteket elmosta az idő, de azt megjegyeztem, hogy nekem nem az a fontos, mi inspirálta a költőt, még csak az sem, hogy a szakemberek mit elemeznek ki belőle, hanem az, hogy az olvasóra, hallgatóra hogyan hat, neki mit jelent.
A többit bízzuk az irodalomtörténészekre.
Második történetem Dvořák Új világ szimfóniájának 4. tételéhez kötődik.
Nem véletlenül választottam ezt a darabot.
Egy barátom, kamaszként, közvetlenül a II. világháború befejezése után hallotta először. Elragadtatva hallgatta, és azokat az érzéseket fedezte fel benne, amiket ő érzett, mikor végre végleg feljöhetett a pincéből. Élünk… béke van… eltakarítjuk a romokat… kezdődik egy új élet, egy új világ! Az évtizedek alatt számtalanszor meghallgatta ezt a szimfóniát, és mindig azt a felszabadult életörömet érezte, mint amikor ifjúként feljött az óvóhelyről.
Ez a mű felkeltette érdeklődését a komolyzene iránt, és az évek során sok értékes alkotást hallgatott meg egyre nagyobb átéléssel.
Ötven éves is elmúlt, mikor megtudta, hogy Dvořák 1904-ben elhunyt, és művét nem írhatta a II. világháború végén, a béke köszöntésére.
Ebből is láthatjuk, hogy egy jó műnek minden korban van az emberek számára mondanivalója, ha nem is feltétlenül az alkotó elképzelése szerint.
Harmadik emlékem egy országosan ismert lap irodalmi rovatához kapcsolódik. Természetesen azonnal a verseket futottam át. Az egyiken ugyancsak megakadt a szemem.
– Micsoda hülyeségeket írnak manapság! – és azonnal nekirontottam a lappal férjemnek, aki éppen hazaért. Még a kabátját se vethette le, hát persze, hogy bólogatott.
Fiam, majd anyám se úszta meg a műélvezetet, de valahogy nekem ez még mindig nem volt elég.
Az újsággal kezemben átszaladtam a szomszédba.
– Mutatok valamit – és elkezdtem olvasni a verset. Pár mondat után elakadt a szavam: – Hiszen ez a vers… ez a vers gyönyörű!
Nos, azóta első látásra nem mondok véleményt versről, vagy inkább hallgatok.
(Kamarás Klára)