A Cica /IS/ az Ember legjobb Barátja – 2020

A Cica /IS/ az Ember legjobb Barátja

Akkor este; inkább éjjel, megint bentlakásos családtagunkat tettem tisztába. Pontosabban cicánk almát, nem /!/ alomját takarítottam. Persze, hogy szép legyen az álma. Takarítottam, östörögtem, de csak halkan, nehogy meghallja… De ki hallaná?… Mindenki az igazak álmát alussza ilyenkor. Kivéve Pocit, mert így hívják a család kedvencét. Mert aranyosságának köszönheti, hogy ilyen jó világa van nálunk. Bár, ahogy később látni fogjuk, ez is relatív, illetve megítélés kérdése… Lényeg, hogy nem valószínű, hogy a cicust zavarná a csöndes morgolódásom. Ha igen, az sem érdekel! Mert az a helyzet, hogy ez a feladat rám maradt, mint szamárra a fül! Ahogy az etetése, az élelme beszerzése és általában a róla való gondoskodás… Pedig mennyire nem akartuk!… Főleg a feleségem! Mondtam is leányunknak: ha ezt eléred nála, akkor az életben mindent… /Úgy tűnik, jó esélyei lesznek az életben…/ Persze voltak szigorú feltételek: “akkor, ha rendesen ellátod a macskádat, jól tanulsz, berakod az ágyad, elrakod a szekrényed, rendben tartod a szobád…” Mindent megígért a leendő cicagazdi. Szerintem tízszer ennyit is bevállalt volna. És vajon végül mennyit tartott be ezekből? Nem, nem. Nem kvízkérdés! Egyszerű költői. Hát annyit, igen… Persze, most már kár ezen rágódni; így alakult; lassan két éve, hogy végzem ezt a mindennapi esti rituálét. Először mérgelődve, aztán méltatlankodva, de mostanában már csak megszokásból, mintegy magamnak mondogalódok. Különben is, szeretem ezt a kis bestiát! Ki ne szeretné? A feleségem is, nagyon! Hát még kicsi leányunk! Ő szereti a legeslegjobban! Fel is világosított, hogy igazából az ő szeretete élteti a cirmost. A többi kevésbé fontos. Hát… Mindig tanul az ember. Erre nem volt mit lépni. De mindegy is, hiszen úgyis sokáig fent vagyok, mit számít még az az öt perc, amíg kitakarítom Őcicasága háza táját. Tényleg nem sokat, csak néha, ha fáradtabb vagyok a szokásosnál. Aznap kicsit így állt a dolog…
– Hogy tudsz ennyit kakilni-pisilni? Nem is eszel ennyit! Már fekhetnék, ha nem kéne ezzel foglalkoznom! Minden este! Minden áldott este!… Mintha én akartam volna macskát!… 
– Miauért? Szerinted ez olyan jó nekem? – kérdezte valaki vagy valami… egy nyávogós hang. Nem mondom, hogy meghűlt az ereimben a vér; nem vagyok mai gyerek, láttam én már egy s mást, de azért elkerekedett a szemem és ketté állt a fülem. De nem értem rá sokáig csodálkozni. A nyávogós folytatta:
– Képzeld maúgad az én helyembe! Akkor eszel, amiaúkor adnak. Akkor végezheted a dolgod, amiaúkor kitakarítják a helyedet. Teljesen ki vagyok szolgáltatva nektek!… – csak mondta, mondta a magáét. Sorolta a sérelmeit. Már nem is érdekelt, hogy beszél – A Mester és Margarita után!? -, hanem az, hogy miket vág a fejemhez. Azért ez mégiscsak hálátlanság, gondoltam mérgesen.
– Mikor nem kaptál eleget enni? 
– Hát, volt úgy néha… 
– Mert néha meghagyod az ételed, odaszárad a tálkádra! Honnan találjam ki, mikor, mennyire vagy éhes?
– Hát, ha lenne egy kis éléskamrám… – miákolja, de közbevágtam.
– És kinyitnád magadnak a konzervet?
– Dehogy, azt te! – szájalt Őkelme. 
– Persze, és ha lenne egy kis vécéd…
– Ó, igen – vágott közbe lelkesen.
– Még csak az kéne!
– Igen – folytatta -, akkor nem kéne rád várnom, hogy kimehessek…
– Hogy mennél ki, te benti macska vagy?
– Nemiaúgy értettem…
– Bocsi! De nem jó neked itt a melegben, kényelemben? Ott heversz egész nap, ahol csak akarsz! Azt csinálsz reggeltől-estig, amihez éppen kedved van! Még játszani is csak akkor lehet veled, ha éppen jó passzban vagy! Máskor meg elvárod, hogy kényeztessünk! Külön alvószobád is van!… és… és… szeretünk, te butus! Nagy csend lett. Cica hölgyünk úgy látszik, megenyhült; csak nézett, aztán gyengéden hozzám dörgölőzött. Felugrott rám, a hátamra, nyakamra mászott, és végül olyan átható dorombolásba kezdett, mint akibe kis motort szereltek… Végem volt… Ez volt a csodafegyvere. Nem lehet ilyenkor nem megzabálni. Nem lehet nem magadhoz szorítani, annyira, hogy már lassan nem kap levegőt… Végül odanyomta buksi fejét az enyémhez… Ennyi! Egyek voltunk, amennyire egy cica és egy ember közel kerülhet egymáshoz… Ám ez csak pillanatig tartott. Lekászálódott rólam, nyújtózott egy nagyot és önérzetesen körüljárt, hogy jól végzem-e a dolgomat. Úgy látszik, meg volt elégedve, mert amikor rátettem a fedelet az alkalmatosságra, egyszerre benne termett. Fel akartam emelni, hogy a helyére tegyem, macskástul, de majdnem előre estem. Arra riadtam fel, hogy kezemben a tisztító lapátkával a feljárati lépcsőn ülök előre hajolva. “Úgy látszik, még el sem kezdtem a cicaalom cseréjét” – derengett fel bennem. Valóban így állhatott a dolog, mert Poci mintha kissé türelmetlenül nézett volna rám. Aztán rám hunyorított, és szeme cinkosan mintha ezt mondta volna: – Azért, jó volt beszélgetni!

(Kincses János (Thesaurus))