A Remete és a Csavargó
A Remete ott élt a hegy tetején, a sziklás, egyenetlen fennsíkon. Egy víz vájta barlangocskában lakott, ami nem volt nagyobb egy kisebb szobánál. Itt húzta meg magát nyáron-télen, a forróság és a dermesztő hideg elől. Soha nem elégedetlenkedett, nem panaszkodott, semmi nem hiányzott az életéből, semmi nem volt, amit kellemetlenségnek vagy problémának élt volna meg. Minden nap minden percében hálát adott mindenért és mindenkiért. Mindent és mindenkit szeretett, mindenhol segített, ahogy tudott, de nem volt se barátja, se társa hegyi magányában. Éppen ezért ritka és különleges eseménynek számított, amikor egyik estefelé valami vándorféle kaptatott felfelé az útnak jóindulattal sem mondható, köves lejtőn. Fáradtan vánszorgott, pedig fiatalabb ember benyomását keltette; már amennyire megviselt ruházatából, nap-hideg-széltől cserzett arcából és ápolatlan sörényéből erre következtetni lehetett. Elszántan haladt felfelé, szemmel láthatóan, a hegy tetejére igyekezett.
A Remete véletlenül lepillantott esti imádsága közben és meglátta a felfelé igyekvő csavargó-külsejűt. Nem csodálkozott, mindent természetesnek, magától értetődőnek tartott. A félelmet sem ismerte, hiszen tudta, hogy élete minden pillanatban Teremtője kezében van, aki vigyáz rá! Egyébként sem különbözött nagyon látogatójától, ami a külsejüket illette… Tehát hálát adott az alkonyi nap utolsó sugarainál az érkezőért, és eléje sietett. A Csavargó eleinte kissé bizalmatlanul szemlélte a hegy lakóját. Megszokta, hogy nem látják szívesen, amióta elhagyta családját, amely megtagadta egy balul sikerült ügylete miatt. Nem is ágált emiatt, odahagyott mindent, azt is, ami megillette volna, vándorolni kezdett; azt ette, amit talált vagy kapott, öltözete csúful megkopott, ott aludt, ahol éppen ráesteledett. Eléggé elvadult ettől az életmódtól, így a Remetének is kellett némi idő, amíg meglátta benne a rászoruló Jézust, akin éppen ma és itt segítenie kell. Mosolyogva kezet nyújtott, amit kissé vonakodva fogadott a másik. Aztán beljebb tessékelte vendégét, aki már alig állt a lábán. Nem is kérette magát sokáig, amikor az egyetlen ülőalkalmatosságra mutatott vendéglátója; egy kövekből rakott fekhelyre, amit a ráhordott száraz növények és moha tett pihenésre alkalmassá. Mióta nem feküdtem ilyen kényelmes helyen! – sóhajtott fel, hálásan nézett az öregre és elnyomta az álom. A Remete pedig örült, hogy végre valaki nem szólja le gondosan elkészített fekhelyét, amelyen olyan jókat lehet aludni – már, ha van rá idő… Ellágyulva nézte az alvó utast – pedig mogorvának tartották sokan. Egészen megfeledkezett a maga fáradtságáról, egy darabig a földön ücsörgött, aztán tüzet rakott – amit maga miatt még a legnagyobb hidegben sem tett -, hogy ne fázzon a vendége. Ha már égett a tűz, húst is sütött “Jézusának”, hogy ne éhezzen, bár ő maga még a szakadékba esett állatot sem ette meg. De most éppen volt egy darabka nyúlcombja, amit egy jóakarójától kapott. Hálásan nézett az égre, hogy van, akinek odaadhatja az étket, és nem kell órákat gyalogolnia, hogy találjon egy nála is szegényebbet. Amikor felébredt a Csavargó, már elég magasan járt a nap. Körülnézett, hol lehet a kedves öreg, aki minden szó nélkül befogadta; nem kérdezte, nem dorgálta, fekhellyel kínálta. De még ételt is készített neki! – örvendezett, amikor megpillantotta a ropogósra sült, illatozó húsdarabot. Máskor nekiesett volna az életmentő eledelnek, de most meg akarta tisztelni az ételt és a készítőjét, ezért valami vizesedényt keresett, ahol megmoshatná a kezét és az arcát. Talált is odakészítve, mert a Remete lement a közeli forráshoz, és fáradságot nem kímélve felcipelt neki egy vödör vizet – ő maga télen-nyáron lejárt mosakodni, inni; itt fenn nem kellett neki víz; nem evett főtt ételt. Mégis leginkább azon lepődött meg a vándor, hogy a rádiója, amit állandóan a hóna alatt cipelt hosszú útja során, majdnem ugyanolyan hangosan bömbölt, mint ahogy előző este letette maga mellé. Eddig mindenkit zavart, ki akarták dobni mindenhonnan, ahová beállított harsogó zeneszerszámával, mondván, hogy nem lehet normális, aki ilyen hangerővel hallgat rádiót. /De ő nem kötötte az orrára senkinek, hogy nem lehet halkabbra állítani, mert így találta félredobva valahol, és inkább így hallgatja, mint sehogy; és ha élelmet, pénzt soha nem lopott is, elemet mindig szerzett bele, bármi áron.
Közben megérkezett szállásadója friss gyümölccsel az ölében. Hálásan állapította meg, hogy a jövevény az utolsó morzsáig eltüntette az ennivalót, és szépen meg is tisztálkodott a mosdóul szolgáló vödörben – amit eddig senkinek a kedvéért nem tett meg makacsságból, sorsa miatti elkeseredése miatt. Fölszedelőzködött, hóna alá kapta még mindig elég hangos rádióját, és a köszönet szavait kereste, amik csak akadozva jöttek ajkára. Nem csoda! Csavargásai során nem nagyon volt mit megköszönnie embertársainak. A Remete, akinek a hallása eléggé megsínylette kemény életét, nem is nagyon hallotta, szintén hálálkodott, hogy neki van megköszönni valója, hiszen egy álló napig az ő Jézusát szolgálhatta vendége személyében! Ezzel még jobban megzavarta a Csavargót, aki az egyszerűség kedvéért a Remete vállára tette a kezét… Nem is kellett több… A jó öreg most már mindent megértett… A máskor kemény és rideg-hideg tenyér most puhán és melegen nyugodott a csontos vállon, és szavak nélkül is pontosan átadta, ami tulajdonosa szívében lezajlott. Így kellett lennie, mert a sokat próbált, kemény aszkéta enyhén megrázkódott, és valami csodálatos érzés áradt szét egész testében…
A Csavargó lefelé haladva a hegyről még visszanézett, a tekintete hálával és boldogsággal telve. Arra gondolt, fogalma sincs, hogy ki lehet az a “Jézus”, akivel összetéveszti a kedves apó, de ha legközelebb erre jár, hoz magával elég elemet, ha már van egy barátja, aki szintén szereti a hangos zenét…
A Remete, akit még mindig majd szétvetett a különös, csodás érzés, a távozó után intve felemelt karjával azt jelezte, máskor is szívesen látja a fiatalembert; pedig még soha, senkit nem fogadott be! Igaz, eddig még mindenki bolondnak tartotta sajátos életmódja miatt. Csak az nem fért a fejébe, minek cipel valaki magával ilyen hosszú útra olyan zenélő dobozt, ami még a tücsök ciripelésénél is halkabb? Pedig, mint tudjuk, semmin nem szokott csodálkozni…
(Kincses János (Thesaurus))