Elmúlás – 2020

Elmúlás
(Emlékül…)

   Reggeli intéznivalóim után még megálltam rövid időre a városban, egy parkolóban. Volt még valami dolgom a közelben. Amikor vissza akartam ülni az autóba, pár lépésre tőlem egy őszbe öltözött, megritkult lombú fa tövében megpillantottam egy galambot. Szürkéskék postagalamb volt. Ezt a fajtát nagyjából mindenki ismeri. Lakókörnyezetekben, mezőkön, szántóföldeken találkozhatunk velük. De van, aki hobbiból, sportcélokra tartja ezt a fajtát. Kedves, szép, egyszerű madár. Igénytelen, mindenféle környezetben jól megél. Hát ez az utolsó állítás nagy szomorúságomra az én szárnyasomra már nem állt. Madaram kimúlt. Tollas, formás teste merev volt már. Nem állat bánthatta, nem látszott rajta semmi külső sérülés. Nagy valószínűséggel az éjjeli hideg okozta halálát. Talán nem talált megfelelő helyet éjszakára, és vagy egy háztetőn, vagy éppen a teste fölött magasodó fa ágai között töltötte a dermesztő éjjeli-hajnali órákat. Gondoltam, lefényképezem, talán írok róla pár sort; mégis, maradjon létezéséről valami emlék/em. Ez is megvolt. Aztán valahogyan nem volt szívem ott hagyni… Mi lenne vele, ha itt hagynám? Hamarosan kikezdenék a bogarak és talán más ‘takarítók’ is. Elcsúfítanák most még érintetlen, szép testét. Felvettem, betettem az autóba és hazavittem. Útközben előtolultak fejemben mindenféle gondolatok… Most mit neked ez a galamb! Egyébként is “döglött” már!… Neeem, ellenkezett bennem valami. Lehet, de ne így…! Mondjuk inkább: kimúlt. Hiszen az övé is egy  élet  volt. Persze, nem ember, de végül is minden halál veszteség. Talán kisebb, talán nagyobb. Egyik jobban fáj, a másik kevésbé. De mindenki és minden hiányzik, aki, ami elmegy. Különben is! Többről volt itt szó. Sokkal többről!…    
Édesapám – mi még így mondtuk, mondjuk /és Édesanyám!/ – nagyon szerette a galambokat. Tenyésztette is őket nagy odaadással, szeretettel, és odavolt  értük. Nem az én kis pártfogoltam volt a kedvence, de ilyent is tartott, és kedvelte őket sok jó tulajdonságukért. Nála az angolbegyes volt a király és királynő. /Nem a nagyobb testű king galamb!/ Ha a kecses, gömbölyűre felfújt begyű, egyenes tartású és lábú, fényes fekete /de fehér, sárga és világosbarna/ tollazatú, piros szemű, formás kicsi fejű ‘madarat’ /így mondta sokszor/ nézte gyönyörködve, csillogott a szeme – ahogy most az enyém is. Persze tartott még fodros, páva farkú és dobos galambot is. Ekkora állománnyal persze törődni is kellett. Takarítani is rendszeresen. Néha megkért, segítsek neki – a tüdeje ekkor már nem bírta a nagy porral járó műveletet.
– Kisfiam  – szólt ilyenkor -, ki  kellene pucolni a galambok helyét!
Igen, így: “kisfiam”! Még felnőtt koromban is! Ahogyan mondta… Hát hogyne ugrottam volna, hogyne éreztem volna megtiszteltetésnek, sőt dicsőségnek, hogy én  segíthetek Édesapámnak, én  tehetek valami hasznosat, jót Neki!…    
Még a lelkemben valahol tovább kergetőztek hasonló gondolatok, mire hazaértem. Kipakoltam az autóból, és ‘madaramat’ óvatosan kezembe fogva szerszámokat kerestem, hogy elhantoljam szegényt. Csákány, ásó, és indultunk hátra kertünk végébe. Letettem őt a fűbe addig, amíg kiásom kicsinyke nyughelyét. A természet kegyes volt hozzánk, a fagyos idő ellenére puha volt a föld teteje, és utána is könnyen haladtam az ásással. Elég hamar, talán túlságosan is, elkészültem a feladattal. Már nem volt ürügyem, hogy tovább várjak a ‘temetéssel’! Ó! De igen!    Ahogyan végignéztem a kerten, a sárga-zöld-barna levélfoltokkal díszített, még zöldellő gyepen, eszembe villant Arany János számomra soha el nem feledhető gyönyörű verséből, a Toldi estéjéből a csodás idézet. Talán nem kegyeletsértő, hogy ideidézem, hiszen egyébként is eszembe jutott volna a látvány miatt.  
“Harmadnap olyankor egy fölleges estén 
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,  
Amelyet az őskert bántja jelével 
Behinte lehulló sárga falevéllel…” 
Remélem, jól idéztem! A többit már tudtomon, akaratomon kívül mormolta bennem az emlékezés. Felvettem a fűből újdonsült, de hamar elveszített ‘barátomat’, és belehelyeztem a kis gödörbe. Megsimítottam pelyhes kicsi fejét, és a felkelő nap irányába fordítottam. Lecsukott szemhéján keresztül is hadd érezze majd a pajkos, meleg, korai napsugarakat. Betemettem sírját és színes levelekkel borítottam be. Még valami ‘fejfát’ is törtem a közeli cseresznyefáról. Most ott nyugszik egy üdezöld fenyőcske tövében. Szemben Frédi kutyussal, akit nemrégen veszítettünk el. De az egy másik történet…    
Ehhez pedig még az tartozik, hogy Jani fiunk is sokat nyaralt szüleimnél. Édesapámmal együtt ő is ‘galambászkodott’, azaz papával együtt  ücsörgött a tágas kifutóban. Valamikor, gondolom, előkerült közöttük az elmúlás gondolata is, mert akkor még kicsi fiunk egyszer nagy komolyan a tudomásunkra hozta, hogy ő papával ‘tubica lesz’, ha meghal…   Ha jól meggondolom, papának ez már megadatott…Talán most ezt akarta Megüzenni… De ha nem is… Én már biztosan tudom!!! 

(Kincses János (Thesaurus))