Nagycsütörtöki gondolatok
… A pálmaágak szanaszét hevernek; törötten, okafogyottan. A minap üdén zöldellő leveleik leszakadva, széthányva az út porában. A leterített köntösök és köpenyek elrongyolódtak, bemocskolódtak a Mestert extázisban ünneplő tömeg sarui, mezítelen talpai alatt. És a hangzavar, az önfeledt hozsannázás is elhalkult, elült, magával sodorta a zajos, tarka sokaság; aztán magára hagyta, mert hirtelen a csöndes álmélkodásnak adta át magát. Igen, elnémultak, ahogy beléptek a hatalmas kapun, a tágas előcsarnokba. Áhítattal figyelték a hatalmas kövekből rakott faragott oszlopokat, erős falakat! Szent félelem fogta el őket; nemcsak tudták, de érezték, hogy valóban itt lakik az ő Hatalmas Istenük; ott legbelül az épület elzárt részében: a Szentek Szentjében. De akkor mégis; ki ez a szerény, egyszerű ruhájú csöndes ember, akit az Ő még csöndesebb szamarán diadalittasan idekísértek? Azt mondják: próféta. De ő egyenesen a Hatalmas Isten Fiának mondja magát!… Nem fért a fejükbe. Aztán hirtelen hangoskodásra lettek figyelmesek. Odafurakodtak, ahol a legnagyobb volt a fölfordulás… Hát mit látnak?! Az ő csöndes prófétájuk valami ostorfélével ütlegeli az árusokat, pénzváltókat, és felháborodva rájuk ripakodik, hogy takarodjanak innen; merthogy ez az Ő háza, az Imádság Háza, nem pedig rablóbarlang, amivé ezek tették. De ezen sem töprenghettek sokáig, mert betódult egy csomó sánta, beteg és vak népség; koszosan, büdösen, és ez az Isten-Fia, vagy Kicsoda, aki azért sokkal különb volt náluk, magához engedte őket, sőt… hozzájuk ért! Megsimogatta, figyelmesen meghallgatta őket; kedvesen, sőt, mi több, szeretettel beszélt velük!… és hihetetlen!… mi történik ott?!… Az a nyomorék, aki alig tudott idevánszorogni, most hálálkodva elsiet, szinte fut! Az a vaksi, aki a kapu előtt szokott kéregetni, még egy kavicsban is elbotlott; most meg átugrik egy asztalt, úgy igyekszik óbégatva, hogy:
– Látok! Emberek! Látok!
A többiek is mind meggyógyultak! De mitől, hogyan?! Talán a Szeretet gyógyít?!… Úgy tűnik, semmi mást nem csinált, … “csak” szeretettel bánt velük! Hiába méltatlankodnak ezek az írástudók és főpapi méltóságok! Hogy hallgattassa el az embereket, hogy ne dicsőítsék, ne éljenezzék! Ezek csak okoskodnak; soha senkit nem tudtak meggyógyítani, és senkit sem szeretnek, csak a hatalmat és a pénzt! Most irigykednek, acsarognak! Pedig ez a mindent túlharsogó, mindenen áthatoló, szűnni nem akaró éljenezés; mintha már nem is az emberek ajkáról és torkából törne elő, hanem mindenhonnan: a falakról verődik, a fákról, a kövekről a dombokról, hegyekről… A Mester… mintha nem is hallaná… Hogyan várják Tőle, hogy hallgattassa el a tömeget? Talán föl sem fogja, mi történik körülötte… Zajonghatnak itt ezek, az Ő hódolói, akármilyen eszeveszetten… Ma még éltetik… Ő a Sztár!… De mi lesz holnap… holnapután… és azután… és örökké? Ő tudja, egyedül Ő! – a lentiek közül, persze!… Igen!… Elárulják!… Őt… a szeretetét… a Szeretetet! Pedig anélkül nem működik a Világ… ez a gyönyörű Világ!… Együtt készítették!… Vele… Nekik… Hogy boldogok legyenek benne!… és mi lesz a hála?… De nem tud; csak szeretettel nézni rájuk! Hiszen “ismeri Ő az embert”. “Tudja, mi lakik benne”…. És mégis… vagy talán pont ezért?… Meg fogja tenni… értük!… Megáll egy percre és még egyszer körülnéz. Az Ő kedves, gyönyörű Házában. Eloszlanak a jövő sötét árnyai. Most Otthon van! Most Öröm van! Most még együtt van Vele! Most még önfeledten szerethetik Egymást!… És ma este még az Ő kebelén fog elaludni!…
(Kincses János (Thesaurus))