Nyomodban…
(Versciklus az évszakok körforgásáról)
Első kép: Nyár – Ősz
Nyár, Kedvesem!
Természet tündérarcú leánya
Stílusosan levéllel üzenek
Azt elrejtem majd egy fa odvába
Hogy rálelj, mikor még itt nem leszek
Tűz-szín ruhádban most is rám nevetsz
Valóban látlak, vagy csak álmodom?
Ebben ragyogtál, ‘hogy megismertelek
Szem-kápráztató mélyvörös alkonyon
Rácsókolom egy levélre lelkem
Fuvalmam hűs, de szívem nem fagyos –
Tűzvörösre vált, ím a levélen
Gyöngéden érintsd, mert ő én vagyok
Kedvesen faggasd, légy neki vigasz
Érted vacog át fagyot és telet
Alig él, mire eljön a tavasz
De átadja majd üzenetemet
Ő tudja, oly távol m’ért kerültünk
Egymástól, hiszen egymásra várva
Máskor boldog órákon merültünk
Egymás önfeledt csodálatába
Mesél arról a különös napról
Mikor ábrándos estélyit vettél
Minden színét elkérted a Napnak
Ezerszínű pompába öltöztél
Vártál rám izzó napsütésben és
Kéklő, csillaggal tűzdelt ég alatt
Több voltál, mint bármely reményem
Irántad lelkem merő áhítat…
Csodálnom kellett volna ámulva
Dús lombok rejtekén elragadó
Lényed, szívemmel játszó mosolyod,
Hangod, mely madárdalhoz fogható
Szememmel simogatnom törékeny
Holdfénnyel átszőtt, érzékeny lelked
Magamba inni arcod tűnékeny
Varázsát, melyet égi piktor festett
Én pedig botor mód’ kirohantam
Félve, eloszlik a tünemény-kép,
Nemcsak a fényt, de mindent akartam
Mit markoltam, üres árnyék
Bolond Ősz, én viharral érkeztem
Bájod, fényed, hited megtépáztam
Lelked szép szobáját beszennyeztem
S szívednek kamráját felforgattam
Széjjelszaggattam élet-szín ruhád
Nekem fájt már mezítelenséged
Múltunk képeit magadra kaptad
Így takargattad csalódott éned
Mélyen megbántva elmenekültél
Szép emlékünk morzsáit rám hagytad
Utánad rohanni nem engedtél
De lelkembe reményed oltottad
Azóta csak álmaim színezed
Élj boldogan, mint azokban, velem
Én, az Ősz, majd utánad lépdelek
Csinos lábad nyomán – így képzelem
Ha majd újra össszefutunk egymást
Váltó természet körforgásában
Tudd, csak színünk-szívünk lesz kicsit más
Hisz minden változik a világban
Az érzések kicsit megfakulnak
Mi szép volt, őrzi hű emlékezet
Tavaszba vágysz, lépteid halkulnak
Én várom – hogy leváltson- a telet
(Kincses János (Thesaurus))