Triptichon
Cirenei Simon ~ Irgalmas szamaritánus ~ Bárki
A fiatalember úticélja előtt már csak ez a kisebb dombocska magasodott. Köves talajából itt-ott száradozó fűcsomók meredeztek. Néhol pedig halvány színű virágocskák kapaszkodtak a csekély földrétegbe, amit még nem mosott le az eső és nem hordott el a szél. Sárga és kék fejecskéjüket bágyadtan lehajtva víz után sóvárogtak. Erre utasunknak is nagy szüksége lett volna, mert már órák óta üres kulaccsal járta a hegyes-völgyes vidéket a rekkenő hőségben. Az utolsó cseppeket már kora délután kifacsarta ivóedényéből, most pedig már lemenőben a nap. A lankás domb tetején biztatóan integetett néhány kisebb fa, amelyek hosszabb gyökerükkel még felvették a harcot a hetek óta tartó szárazsággal. Még zöld és dús volt a lombjuk is. Nem is kérette magát emberünk, maradék erejével nekivágott; ha vizet nem is, de némi enyhet remélt a sűrű lombok alatt. Felérve a tetőre, nem is csalódott. A kis facsoport viszonylag hűvös, árnyas menedéket kínált. Letelepedett egy nagyobbacska mohos fatönkre, hogy kicsit kifújja magát. Ekkor érte a másik kellemes meglepetés. Csodás kilátás nyílt innen a szemközti, erdővel, dús mezőkkel borított hegyre, amelyet két gyors folyású hegyi patak is szabdalt. A hegy lábánál apró, színes házikók bújtak meg a ritkásabban nőtt magas fák alatt. Lent a völgyben pedig kékes, tiszta vizű tavacska vize fodrozódott, amelyet a két, magasból lerohanó rakoncátlan vízfolyás táplált. És mindez a látvány kiszínezve a bíbor és vörös számtalan árnyalatával, amelyet búcsúzóul csorgatott szét a hegy tetejéről a fölséges nap, mielőtt pihenni tér kozmikus termeibe. Aztán a rövid pihenéstől testileg, a lenyűgöző látványtól lelkileg új erőre kapott emberünk, lefelé indult, és arrafelé irányította lépteit, amerre valami ösvényfélét sejtett, mert a lassan elterpeszkedő szürkeség bizonytalanná tette a járást az egyenetlen, lejtős terepen. Folyton a lába elé nézve óvatosan haladt a völgy irányába, csak néha-néha pillantott át a szemközti hegy lankáján meghúzódó házacskák irányába. Oda kellene még ma eljutnia… Ahogy ezen töprengett, arra lett figyelmes, hogy a kis hegyi út egyenesen beviszi egy alacsony cölöpökkel határolt portára, amelynek túlsó felén egy takaros erdei házikó állt. Mivel nem látott senkit, lassan közelebb ment és megcsodálta a kicsi épületet, amely durván lehántott hengeres gerendákból volt összeróva. De olyan mesterien és természetességgel, mintha faragás, alakítás nélkül, maguktól illeszkedtek volna egymáshoz az éppen csak a kérgüktől megfosztott fahasábok. Akár egy ácsnak is a becsületére vált volna.
– Tetszik a házikóm? – riasztotta fel csodálkozásából egy hang az udvar távolabbi végéből. Nem volt ebben sem számonkérés, sem rosszallás. Odapillantott, és amennyire a félhomály engedte, valami kútfélét vélt látni egy magasra nőtt fűzfa lehajló ágainak részleges takarásában. Ott hajladozott a hang gazdája, aztán elindult a ház irányába. Lassan közeledett, egy méretes vizesvödröt cipelve hol az egyik, hol a másik kezében; váltogatva. A bámészkodó inkább csak sejtve a sötétben, hogy nőies alkat az illető, gyorsan eléje sietett, hogy segítsen neki. Az nem is utasította el az udvarias gesztust, hanem előtte haladva betessékelte a házba. Amikor a látogató letette a vödröt, hogy kifújja magát, a Házigazda újra megszólalt:
– Megnézheted belülről is! Egyébként köszönöm a segítséget!
Belül is elragadóan egyszerű és takaros volt minden. Feltűnően tiszta és célszerű volt a berendezés.
– Nagyon szép itt! Igazán! De most már mennem kell – mondta kissé bizonytalanul.
– Hová mennél ebben a sötétben? Még valami bajod esne. Megalhatsz itt, szívesen látlak! Úgyis megszolgáltad…
– Ugyan már! – szabadkozott a vendég. – Ez csekélység a szállásért!…
– Soha ne becsüld le a cselekedeteid értékét! A legjelentéktelenebbnek tűnő tett is nagyon értékes, ha szeretetből fakad! Ha pedig egy jelentéktelennek látszó emberen segítesz, az ugyanolyan értékes, mintha magának a Királynak segítenél! – mondta Vendéglátója, és komolyan, szeretettel a másik szemébe nézett.
Különös, hogy később sem nagyon emlékezett másra ennek a nyílt, kedves arcnak a vonásaiból, mint meleg tekintetére…
– Gondolom, megéheztél, megszomjaztál a hosszú úton. Térült-fordult, és jókora sajtot, kenyeret, kancsó tejet és mézet varázsolt az asztalra a kedves szállásadó.
– Egyél-igyál nyugodtan, aztán pihenj le ebben a szobában! – mutatott az egyik konyhából nyíló ajtóra. – Aludd ki magad, aztán reggel folytathatod az utadat! Nekem még van egy kis dolgom – mondta még, és eltűnt egy másik ajtón.
A fiatalembernek úgy tűnt, hogy egy végtelenül kimerült, ugyanakkor hihetetlenül szolgálatkész, fáradhatatlan Személy hangját hallja. Megvacsorázott, belefeküdt a patyolat ágyneműbe, és hamarosan mély álomba merült. A kelő nap sugarai már óvatosan körültapogatták a csinos kis szobát padlótól a mennyezetig, mire lakója felébredt. Gyorsan felöltözött, és kilépett a konyhába. Sietve útnak akart eredni, de az asztalon megpillantott egy csésze gőzölgő kávét, egy illatos cipót és néhány főtt tojást. Egy pillanatig tétovázott; ezt biztosan őneki készítették, egyébként is el kell búcsúznia figyelmes házigazdájától… Ekkor a nyitott ablakon beszólt valaki, hogy csak fogyassza el, amit az asztalon talál, ráér utána tovább indulni. Ezt örömmel hallotta, de az invitáló hang gondolkodóba ejtette. Ugyanaz a dallamosság, kedves hangszín, ugyanaz a lágy, meleg hangzás, mint este, mégis más… Mégis különbözik valamiben… Igen, megvan! Üdébb, fiatalosabb… Mintha évtizedeket fiatalodott volna tegnap óta a hang tulajdonosa! De hát nem látott, nem hallott az este itt senki mást… csak Őt… Végül is nem olyan fontos, gondolta, és miután megreggelizett, kilépett az udvarra , hogy elköszönjön és megköszönjön mindent; szállást, élelmet… figyelmességet. De mintha kitalálták volna a gondolatát, a bárányok szállása mellett hajladozó karcsú alak messziről intett neki, és frissen, jókedvűen elvágta hálálkodása előre megfogalmazott folyamát azzal, hogy Ő köszönte meg, hogy elfogadta, amit nyújtani tudott. Aztán jó utat kívánva eltűnt az épület mögött. A fiatalember még inkább megzavarodott, és elmenőben hosszan csóválta fejét; ki lehetett az a másik, a fiatalabb?… De hamarosan másra terelődött a figyelme, ugyanis közben lassan leért a völgybe, amit előző este onnan fentről megcsodált. Most pedig fölfelé nézett, és a fák törzsei között látni vélte a kis faházikót. Fölötte pedig, mintha egy aranysárga kis csillag időzne, megcsillant egy eltévedt napsugárka a hegy mögül fenségesen felemelkedő nap koronájából, aztán hamarosan tovasiklott. Ő pedig, ahogy elfordította fejét a röpke, különös látványtól, úgy érezte, valamit mintha ott hagyott volna fent, az otthonos kis gerendaházban… Vagy inkább magából egy darabot… a lelkéből… talán…
De már ott állt a két hegy lábánál kialakult hosszan elnyúló tavacska partján, és a fő gondja az volt, hogyan jusson át rajta. Ha át tud kelni valahogy, akkor még egy kiadós gyaloglás felfelé a domb derekán felépült kis településig; ahol már biztosan várja régi barátja. De nem kellett sokáig ezen tépelődnie, mert hamarosan evezőcsapásokat hallott jobbja felől, és egy közeli mólótól, amit észre sem vett eddig, kis csónak indult feléje. A csónakban egy fiatal lány ült, aki mesterien kezelte az evezőt. De nem annyira az ügyessége ragadta meg figyelmét, hanem különös szépsége. Igazából nem volt rajta semmi kirívó: karcsú alakja, barna, hullámos haja, barna, fénylő szemei, formás, szabályos arc, keskeny ajkak és szép kezek, erős karok. Egyszerű barna szoknyát és világoszöld felsőt viselt. Mégis annyira vonzónak találta, hogy le sem bírta venni róla a szemét, amíg az meg nem állította a lélekvesztőt pár lépésnyire tőle, egy kikötésre alkalmas helyen. Akkor felegyenesedett az ülésen, és ragyogó arccal kérdezte:
– Átvigyelek? ,
Legényünk mondta volna, hogy igen, de amikor meghallotta a kedves, ismerős hangot, egy mukkot sem tudott kinyögni. Csak hátulról, messziről látta reggel kedves, szimpatikus alakját; a ruházatára is alig emlékezett, de a hangját, ezt a lágy orgonamuzsika és erdősusogás finom szintézisét, ezer közül is megismerte volna, és mindenét odaadta volna érte. Így hát szinte öntudatlanul betámolygott a ladikba, leült a másik ülésre szemben a leánnyal. Rá sem mert nézni, amíg el nem érték a túlpartot. A leány láthatólag nem volt zavarban, megszokta, hogy időnként csodálói, hódolói akadnak, akiket elvarázsol természetes szépsége, de sokszor tapasztalta , hogy amikor közelebbről megismerik és megpróbálják élni az Ő életét, hamar elmúlik a hirtelen jött rajongás, és már nem akarják látni sem, nem keresik a kegyeit, inkább elkerülik, sőt letagadják, hogy ismerték, és még együtt mutatkozni is szégyellnének Vele. De Ő soha nem haragudott ezekre a tévelygőkre, elfogadta, hogy ilyenek, és azután is ugyanúgy segített nekik, ha szükségük volt rá. Most is vidáman elköszönt még mindig kába utasától, aki lassan kikászálódott a partra, és nevetve, különös hangsúllyal utána kiáltott:
– Még találkozunk! Aztán megismerj, ha összefutunk!
Több se kellett a fiúnak! Még ez is, ez a kedves bizalmaskodás!… Ilyet kérni, hogy ismerje meg, ha látja!… Naná! Állandóan keresni fogja az alkalmat! Ez lesz itteni létének értelme!… Arra eszmélt, hogy barátja szólongatja háza ablakából, mert maga sem tudta, hogyan, időközben a kertkapuhoz érkezett, és öntudatlanul próbálta lenyomni a kilincset.
– Üdv neked, te elveszett lélek! Gyere csak, nyitva van! Már tegnapra vártalak!…
– Kicsit eltévedtem, este értem a hegy tetejére, és nem akartam sötétben megkockáztatni a lefelé utat és az átkelést a vízen.
– Azt jól tetted! De hol éjszakáztál?
– Ott fent, valahol…van egy tanya, kis faházzal…
– Ne is folytasd! A különös hölgynél? És minden rendben volt?
– Igen, rendben, nagyon is! Te ismered Őt? Egyedül lakik ott? Volt egy-két furcsaság…
– Ne is törődj vele! Látsz itt még különösebb dolgokat is. Aztán beszélgetni kezdtek a régebben együtt töltött időkről, közös kalandjaikról. Később megebédeltek, és sétálni indultak a faluban.Alighogy kiléptek a kapun, a vendég fiatalember majdnem felkiáltott meglepetésében. Nem akart hinni a szemének: a varázslatos leány közeledett feléjük, akiről azóta sem bírt megfeledkezni egy percre sem; de ahogy kinézett, hát az valami félelmetes volt. Mintha alaposan helyben hagyták volna: a szemei körül sötét karikák, az egyik arca feldagadt, kezén-lábán horzsolások, a jobb lábát kicsit húzta, mint akinek fájdalmai vannak. Az ifjúnak fejébe szökött a vér, keze ökölbe szorult, és alig tudta kinyögni:
– Ki lehet ilyen elvetemült, ki képes így bántalmazni egy ilyen Teremtést?!
Idősebb barátja alig bírta csitítani.
– Senki sem bántotta! Nem erről van szó.
– Hát akkor mi ez a szörnyűség?…
– Jaaaj! Annyira sajnálom, hogy ezt látnod kell! Nem gondoltam, hogy ebben a pár napban, amíg nálam leszel, látni fogod Őt! Tudtam, hogy felkavar majd! De most már mindegy… Megpróbálom elmagyarázni… Lehet, hogy nem hiszed, de ez az Ő beleegyezésével történik.
– Miii? Megengedi, hogy összeverjék?!
– Nem egészen… Gyere velem, mielőtt jobban felhúzod magad! Menjünk el arra, ahonnan most ő jött. Könnyebben megérted. Elindultak, és hamarosan megálltak egy takaros ház előtt.
– Itt egy házaspár lakik a kisgyermekükkel. A gyermek lázas beteg volt, közben még a lépcsőn is legurult. Továbbmentek. Nagy udvaron nagy ház állt, fojtott sírás hallatszott belülről és kérlelő, csitító szavak.
– A péknek eljárt a keze és kapott néhány pofont az asszonyka. Persze szeretik egymást, most békülnek. Továbbmentek, egészen le a vízpartig. Két halászt láttak, barátságosan beszélgettek.
– Nemrég összeszólalkoztak, hogyan osszák el a zsákmányt. Az egyik belökte a másikat a vízbe két csónak közé, majdnem eltört a lába.
– De kutya baja sincs egyiknek sem! …
– Hát ez az! A pékné is megvigasztalódott, és a kisfiú is jól van; se láz, se horzsolások.
– De mi köze ehhez annak a szegény leánynak?
– Hát még mindig nem érted? Erre járt, látta, hogy baj, veszekedés, durvaság van az emberek között. Beleélte magát a helyzetükbe; megsajnálta őket, hogy nem tudnak békében, szeretetben élni… Annyira együtt érzett velük, hogy a gondjaik, fájdalmaik, sebzettségük egyszerűen átkerültek az ő testére és lelkére. Ők pedig megszabadultak tőlük.
– De hát ez borzasztó! Mi lesz most vele?
– Hát, ami szokott. Valahogy hazakeveredik, valamivel kikúrálja magát, amitől rendbe jön, és másnap újra eljön. Újra járja az utcákat…
– És soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy segítsen neki ilyenkor, hogy hazakísérje?
– Szerinted ki karolna bele ilyenkor, ki mutatkozna vele szívesen?
– Hogy mondhatsz ilyet?! Hát nem értetek teszi?! Nem miattatok áldozza fel magát?!… A fiatalságát, a szépségét, az erejét… Az egész életét?! Királyi módon élhetne, bárki büszke lehetne, ha az oldalán tudhatná!
– Ez sem ilyen egyszerű! Volt, aki egyszer rászánta magát, hogy segítsen, emberbarátságból. De ahogy hozzáért, maga is ugyanúgy nézett ki; ugyanolyan elesetten, sebesen, nyomorékon. Több se kellett! elmondta mindennek, ütlegelni kezdte. Még azok is bántalmazták, akiknek a családján segített. Alig tudott hazamenekülni szegény… Most már mindent tudsz…
– Mindent tudok, de semmit sem értek, öregem! És ti ezt hagyjátok?! Te is?!
– Most biztosan megvan rólam a véleményed. És igazad van! Gyáva, gerinctelen alak vagyok! Tudom… De képtelen vagyok!… Hányszor elindultam feléje, hogy segítsek… de hányszor!… De egy-két lépés után úgy éreztem, mintha ólomból lennének a tagjaim. Nem vitt a lábam, nem mozdult a kezem. Ő pedig elvánszorgott előttem; összetörve, véresen és magányosan. Rám nézett, de nem szemrehányóan, hanem végtelen szomorúsággal és szánalommal. Még ő sajnált!… Ilyenkor mindig majd megszakadt a szívem. Ordítani szerettem volna, hogy Miért!? Miért!?... De nem jött ki hang a számon, és mozdulni sem bírtam percekig… Hát ez vagyok én, ilyen a te barátod! Nem érdemlem meg, hogy ezután még szóba állj velem! – mondta lehajtott fejjel.
– Ugyan már! Ne beszélj butaságokat! Neked köszönhetem, hogy nem lettem nyomorék! Ha akkor nem ugrasz utánam arra a futószalagra saját életed kockáztatásával, és nem rángatsz ki a gép torkából, most tolókocsiban közlekednék… – Ezt bárki megtette volna a helyemben!
– Nem, nem! Többen is voltak ott… és senki nem ugrott, csak te, Barátom. És nemcsak ezért nevezlek annak; hanem mert elhívtál és láthattam, átélhettem ezt. Ami pedig téged illet: ki vagyok én, hogy ítélkezzem fölötted? Az ember nem bújhat ki a bőréből. Amikor kellett, megtetted, amit a szíved diktált, és ez a lényeg! És én is ezt fogom tenni!
– Hogy érted ezt? De ugye nem csinálsz semmi meggondolatlanságot?!
– Neem, egyetlen, igaz barátom! Azt biztosan nem! – szólt és szeretetteljesen megszorította annak kezét…
Aznap már nem sokat beszélgettek. Gondolataikba merülve megvacsoráztak, és korán nyugovóra tértek. Persze sokáig nem jött álom a szemükre. Az egyik vádolta magát, hogy ilyen szörnyen lehetetlen helyzetbe hozta kedves vendégét… A másiknak nem fért a fejébe az emberi közöny és hálátlanság ilyen fokú megnyilvánulása. Mi lesz most? Mi lesz holnap, ha megint elesetten, összetörten látja felfelé, a hazavezető útján? Már tudta a választ, de maga sem akarta elhinni, hogy képes lesz rá… Valahogy álomba töprengte-forgolódta magát. Aztán hamar reggel lett. Korán kiugrott az ágyból, gyorsan mosakodott, felöltözött. Még csöndes, nyugodt volt a ház. Halkan kisettenkedett az udvarra, és óvatosan eljutott a kertkapuig. Fülelt és várt. Hamarosan neszt hallott az út felől. Tip-tap, tip-tap… és egyre közelebbről… az ismerős, drága léptek… hangosan vert a szíve… majd kiugrott a helyéről! Nem bírta tovább, felegyenesedett. Ekkor már csak pár lépésre volt tőle az áhított látomás. Ugyanolyan bájosan, szeretni valóan, királynői tartással; mint amikor először meglátta. A leány pedig, ahogy megpillantotta, üdvözlésül felemelte kezét, és rávetette két gyönyörű szemének már oly ismerős pillantását. Mindezt olyan természetességgel tette, mintha csak azt mondta volna: Jó reggelt, barátom! De nem szólt, csak sietett a dolgára. Viszont ez éppen elég volt ahhoz, hogy “választottja” egy életre elköteleződjön mellette és ügye mellett. Számára mostantól nem létezett más, akiért, amiért érdemes lenne élni. Csak Ő! … Közben felébredt vendéglátója, és reggelit készített. Jóleső csodálkozással állapította meg, hogy milyen jóízűen falatozik barátja, és egész jó kedve van.
– Talán mégsem viselte meg annyira ez a tegnapi dolog. Majd ma ügyesen elkerüljük a találkozást… Vele; megnyugszik, ha többet nem látja,… főleg o l y a n állapotban – gondolta. – Felmehetnénk ma a hegy tetejére, az erdőbe. Van ott egy barlang; a fákon pedig különleges , szép madarak fészkelnek – javasolta.
– Jó lesz – vágta rá a fiatalember -, csak érjünk haza arra…
– Mire?…
– Hát, amire… este lesz.
– Hogyne, még világosban visszajövünk; már szürkületkor is elég veszélyes arra közlekedni!…
A túra a hegyen jól sikerült. Fárasztó, de élvezetes volt a kirándulás. Még fenn volt a nap, mikor becsukták maguk mögött az utcai kiskaput. Vacsorázni, még nem volt kedvük, ezért letelepedtek az udvari fonott székekre és beszélgetni kezdtek. A fiatalabb barát most kicsit szórakozottnak tűnt; gyakran elveszítette a beszélgetés fonalát; látszott, hogy máshol jár az esze.
– Mi van veled? – kérdezte az idősebb. – Figyelsz egyáltalán? Jól vagy?
– Nyugodj meg, soha nem voltam még ilyen jól!
No, most kezdett el igazán aggódni a másik, de nem akarta mutatni. Egy darabig csendben üldögéltek… Csak gondolataik kergették egymást, próbáltak rendeződni a fejükben; és válaszokat vártak… De hirtelen, szinte észrevétlenül, felváltotta valami ezt a látszólagos nyugalmat… Eleinte fel sem tűnt, szinte semmi nem utalt még változásra, semmi jele nem volt a hamarosan bekövetkező drámai eseményeknek, szívet-lelket felzaklató történéseknek. Éppen csak valami halk rezdülés, talán a sűrűsödő levegő vibrálása, amely a küszöbön álló események hatására egyre feszültebbé, egyre terhesebbé vált. Aztán valami alig hallható neszezés, halk zsongás, később már egyértelműen kivehető emberi hangok, hangoskodás, kiáltozás sértette a kertben pihenő két barát nyugalmát. A zsivajgás egyre erősödött, már nyomasztó, sőt ijesztő volt ez az artikulálatlan, parttalanul áradó szennyes zajfolyam. De csak hömpölygött egyre közelebbről azokkal együtt, akiktől származott, akik gerjesztették. Már elviselhetetlen volt a szitkozódás-mocskolódás-átkozódás ilyen orgiája, amikor felpattant székéből a vendég fiatalember, és szinte egyetlen ugrással a kapunál termett. Feltépte az ajtót, és egy pillanat múlva az utcán volt. Amit látott, az még a legfelkavaróbb rémálmait is felülmúlta: a gyűlölettől elvakult csapat élén ott vánszorgott Az, Aki neki a legkedvesebb volt. A ruhája cafatokban lógott rajta, kezein lábain súlyos sérülések még vérző nyomai. Arca a felismerhetetlenségig eltorzult. Egy göcsörtös botra támaszkodott, hogy el ne veszítse egyensúlyát. Szívszorító volt a látvány, de erőt vett magán barátunk, és első megdöbbenése után gyorsan visszafutott az udvarra, ahol kötélen ruhák száradtak. Lekapott gyorsan egy fehér abroszfélét, meg sem várva tulajdonosa jóváhagyását, a kerti csapnál gyorsan megnedvesítette, és pont akkor lépett ki újra a ház elé, amikor a hangoskodók, csúfolódók is éppen odaértek. Meghökkentek és elcsitultak, amikor a fiú kipattant eléjük és útjukat állta. Persze könnyedén magukkal sodorhatták volna, hiszen többen voltak, nagyok és erőszakosak voltak; de ahogy ott állt védence mellett, az a tartás, az a tekintet megálljt parancsolt a ‘csak tömegben erős’ csürhének, és határozottan azt üzente: Vigyázzatok! Már nincs egyedül! Aztán eléje állt és letörölgette előbb az arcáról, válláról, kezéről a vért, szennyet, majd – legnagyobb megrökönyödésükre – a lába elé térdelt, és óvatosan, gyöngéden folytatta a sebek tisztogatását. Végül fölegyenesedett és vigyázva átkarolta – a még tiltakozásra is képtelen megkínzottnak – ernyedt Testét. Hátra sem kellett néznie; az imént még fenyegető, hőbörgő csőcselék nemhogy nem követte őket, de megmozdulni sem tudtak egy ideig. Lábuk földbe gyökerezett, szájuk elnémult, tekintetük fátyolossá, zavarttá vált. A felebarátját még erős karjával támogató ifjú pedig tudta, hogy innen már nincs visszaút. Rálépett az Ő útjára, az Egyetlenre, ami Hazavezet… Először a karját érezte zsibbadni. Később a lábai erőtlenedtek el, és iszonyú szúrást érzett egy-egy ponton. Aztán a háta égett, és úgy érezte, mintha késsel hasogatnák a bőrét. Végül feldagadt az arca, és lebiggyedt, kifordult az alsó ajka, mintha valaki nagy erővel megütötte volna. Hasogatott a feje, szájából véres nyál csurgott. Látása elhomályosult. Úgy érezte, menten összeesik, de ahogy vánszorogtak összekapaszkodva, vigasztalta a felismerés, hogy amikor neki egy újabb fájdalma vagy sebe keletkezik, akkor Társa erőre kap, sérülése kisebb lesz, halványul és teljesen eltűnik. Ez egyenesen boldoggá tette, csak azt nem tudta, hogy fognak így feljutni a hegyre, mert úgy érezte, a halálán van. Hamarosan elvesztette az eszméletét… … Arra ébredt, hogy a kis faházban az ismerős szobában fekszik abban az ágyban, mint akkor este.
– Hogy kerültem ide? Nem haltam meg? – kérdezte a körülötte serénykedő Vendéglátóját.
– Ezek szerint még élsz, és a legjobb egészségnek örvendesz – válaszolt Az vidáman. Együtt jöttünk fel ide. Először te hordoztál engem, aztán én téged. Mire felértünk, hála neked, én már egészen jól voltam. Aztán csak azt tettem, amit te velem. Kimostam a sebeidet, ápoltalak. Most már te is jól vagy. Mindketten a Szeretettől gyógyultunk meg. Egymás szeretetétől. Most kelj fel és egyél! Szükséged lesz az erődre!
– Az asztalon friss cipó és kancsóban bor volt… Ha jól laktál, hazavezetjük még a bárányokat, ellátjuk és biztonságba helyezzük őket… Dolgunk végeztével lepihentünk; ki-ki a szobájába. Én arról álmodtam, hogy minden nap egyre többen csatlakoznak hozzánk a felfelé vezető úton – elsőként persze régi, jó barátom -, és végül már az egész falu kíséri Őt. Aztán már nem is jövünk fel ide, az Ő Házába, gyógyulni, hiszen nincs többé betegség, fájdalom, mert együtt hordozva eltűnt az életünkből. Hanem Ő költözött le közénk, és azóta mindig velünk van…
(Kincses János (Thesaurus))