Zöld ruhás élményeim
Kedves Olvasó! Sokan közületek még nem, vagy alig éltek, amikor ezek a dolgok megtörténtek velem és társaimmal a 70-es évek végén. Jó, ha tudjátok, a karantén nem új keletű találmány. De nem ám! Nagyon régi. A mi ifjú éveinkben pl. kötelező katonai szolgálatnak hívták. Behívtak – ha nem mentél, vittek -, és két évig nem nagyon láttad szeretteidet, szerelme/i/det. Na jó, azért az is előfordult – a második évben. Tehát, karantén. Akkor az volt a célja, hogy a laktanyában az ún. civil élettől elzárva embert faragjanak belőlünk. Ehhez mindentől és mindenkitől; ami normális és emberi, távol kellett tartani minket. Vigyáztak is ránk kerítéssel, őrökkel, őrtornyokkal. Pontosabban mi vigyáztunk magunkra, ki-ki, ahogy beosztották, nehogy elszökjünk. Persze még ennél is fontosabb volt, hogy éberen őrködjünk, nehogy a rosszindulatú és mindenre képes kapitalista-imperialista-tőkés-elnyomó nyugati ellenség orvul rajtunk üssön, utána pedig az országon. Szigorú “nevelőink” aztán mindent meg is tettek, hogy derék katonát faragjanak belőlünk. De azért, minden igyekezetük ellenére néha-néha támadt egy kis rés a pajzson… Talán, némi kis büszkeséggel, magamat is ide sorolhatom… Mindjárt az első alapfeladat, az ún. alaki kiképzés, komoly gondot okozott nekem. Szabályosan trappolni; balra-jobbra-előre-hátra, egyforma távolságot tartva, ha kell, megállni, fordulni úgy, hogy ne bontsd meg a rendet, a sort, a lendületet… Hát ez többnyire nem sikerült. Először is az én százhatvanegynéhány centimmel együtt járt a nyilvánvalóan rövidebb lépéstávolság, mint a két méter közeli bajtársaké. Így aztán folyamatosan csalnom kellett. Ahogy ott tiperegtem, hogy elérjem a sort, kicsit túlméretezett, felhajló orrú bakancsomban, cipőtalpig omló buggyos gyakorlónadrágomban, inkább hasonlítottam Chaplinre, mint a hazáját akár fegyverrel is megvédeni kész elszánt KGST-katonára. De ezekért a “szenvedésekért” végül sikerült bosszút állnom; később elmesélem. A fiatal /újonc/ katonát hetekig-hónapokig üldözték olyan jelenségek, mint pl. a “gólya” berepülése a – szerinte szépen – megvetett ágyra. Ez a gonosz jószág képes volt a legszögletesebben, legkifogástalanabbul bevetett ágyban is hibát találni és szétdúlni. Lehetett újra kezdeni, és újra, és… Nagyon nem szerettük! – A miénknek amúgy rozmár bajsza volt. Úgy is hívtuk: Rozmár tizedes… Az is természetes volt eleinte, hogy a “kopasz” – nak /újonc/ még véletlenül sem lehetett elég tiszta a bakancsa, elég rövid a haja, elég tiszta a fegyvere, és képtelen volt úgy felmosni a folyosót vagy a körletet /hálóterem/, hogy akár a legcsekélyebb szöszmösz ne maradjon valahol – ha eleinte nem volt, Rozmár tett róla. A végén már csak nevettünk ezeken “mókákon”. Ebben a mi szocialista-kommunista-internacionalista néphadseregünben azért történtek megmosolyogtató, szállóigévé vált beszólások. A mostani esethez tudni kell, hogy akkoriban a poltiszt /politikai tiszt/ félelmetes mumus volt. Pártkönyvvel a zsebében, bárkiből lehetett ilyen ingyenélő; iskolázottságtól, szellemi kapacitástól függetlenül. Azért a határozott kiállás, persze, még alkalmasabbá tette az illetőt. Hát a mi emberünk nem volt ilyen. Leginkább a Lolka és Bolka testvérek közül a vékony, magas figurára hasonlított, vagy valami pálcikaemberhez, akinek szinte gyerekfeje van. Gyér, szőke bajuszkája nem sokat javított a látványon. A laktanyában persze századosi egyenruhában ő volt az atyaúristen. Senki nem akart volna ujjat húzni vele. Direkt nem is! Hanem egyik riadó alkalmával az ügyeletes sofőröknek be kellett szállítani lakóhelyükről a tiszteket. Ment is a mi emberünk hajnalban, hogy fölzörgesse a szóban forgó százados elvtársat /ez volt a megszólítás/; parancs szerint. Bezörgetett vagy csöngetett az ajtón, és a kilépő kócos, pizsamás gyerekfélének odaszólt: “Öcsi, kecsd fő’ apádat, gyüjjön, mer’ riadó van!” Mindenkit mégsem ismerhet egy egyszerű gépkocsivezető… Hát a gyerekforma volt a százados… Aztán történtek keményebb dolgok is – a mostani, nagyrészt az én tapasztalatlanságomból kifolyólag: Még újonc /kopasz/ időszakomban egy hadgyakorlatról tértünk vissza ezredünkhöz; így reggel felkészültünk teljes felszerelésben, és az ún. szállító járművek is felsorakoztak szépen, egymás mellett; amúgy katonásan. Én a kb. negyven kilós rádióval békászálódtam az egyik ilyen járműbe. Ez egy Csepel gyártmányú teherautó volt. Ezek már a nyolcvanas években is öreg járgányoknak számítottak, de nem volt velük különösebb gond, hacsak az nem, hogy a légfékjükbe nagyon sokáig kellett levegőt termelni, és ehhez járatni kellett a motort – akár félórával indulás előtt, különben nem tudtak elindulni sem. Tehát beültem a vezetőfülkébe, és próbáltam befészkelni magam a dög nehéz rádióval a hosszú ülésre, középtájon, hogy balról a sofőr, jobbról a kocsiparancsnok is elférjen. /Mert kellett kocsiparancsnok, hiszen nem voltunk mi olyan okosak, hogy nélküle is tudtuk volna követni az előttünk haladó gépjárművet; ehhez az ő bölcs és határozott parancsára volt szükség./ Lényeg, hogy én elfértem, de a rádió sehogy sem akart. Ezért addig-addig nyomkodtam, löködtem a középen ágaskodó cső alakú fém kart, hogy egyszer csak elmozdult, és végre lett helye a rádiónak is. De örömöm nem tartott soká, sőt ijedtségre változott, ugyanis az a kar, mint később kiderült, a sebességváltó kar volt. Mivel pedig az autó motorja járt, szépen, lassan elindult előre. A gond csak az volt, hogy velünk szemben ugyanúgy felsorakozott járművek álltak, sőt az egyik alatt, alá fekve szerelt valamit egy katona. Bajban voltam; megállítani nem tudtam; mindhárom pedálra lépkedtem felváltva, ugyanolyan eredménnyel, mert nem volt elég levegő a fékezéshez. Az autó csak gurult-gurult… Kínlódásomnak az vetett véget, hogy szépen, lassan nekigurultunk a szemközti páncélautónak, minek következtében lefulladt a Csepelünk és megállt. Mondanom sem kell, hogy addigra már kikecmergett a páncélautót szerelgető katona a járműve alól, és társaival együtt értetlenül bámultak… – hát, én is! Végre előkerült a sofőrünk is, és ügyesen visszatolatott a teherautónkkal. Vigyora annyit jelentett körülbelül, hogy: “Elég szerencsétlen vagy, de nem lett komolyabb baj, ne fossál!” Ez utóbbi szó annyit jelent katonául, hogy: ne aggódj! De kellett volna!… Ugyanis Robi bácsi, a gépkocsizók parancsnoka, tudomást szerzett a dologról. Nem volt ő rossz ember, vagy az a tipikus katona; inkább a joviális nagypapa-típust képviselte. De az a hír járta, hogy “platina van a fejében”, és ha az felmelegszik, jobb nem a szeme elé kerülni. Aggódva vártam, hogy az autónk előbb-utóbb elhalad mellette. Nem haladt el; megállított. Leizzadtam. “Mit csinált maga, katona?” Habogtam valamit… “Hogy lehet ilyen felelőtlen…” – és mondta, mondta… Erre kicsit megnyugodtam, mert “amelyik kutya…” Már vártam szlogenné vált dörgedelmes kinyilatkoztatását: “Lecsukatom! Tíz napra!…Ha nem elég, …egy hétre!” De aznap rendben volt a platina, és majdhogynem ő vigasztalt meg, hogy ne vegyem annyira szívemre a dolgot… Hát, ilyen volt ő… Néha azért kemény munkára fogtak bennünket… Második évem vége felé egy kies, dimbes-dombos lövészeti gyakorlóhelyre vittek minket. Ha belegondolok, talán a nehéz, javíthatatlan bűnözők végeznek ma ilyen foglalatosságot; egy köves domb aljától fölfelé, kb. egy km hosszban 50-60 cm széles és 70-80 cm mély árkokat kellett ásni; kábeleknek. Hát… az első tíz-tizenöt csákányütés általában visszapattant a sziklás talajról. Szerencse, hogy “csak” a felső 20-30 cm volt ilyen kemény. Mintha murvás, ledöngölt utat kellene kézzel-csákánnyal kiásni. De igazából néhány nap után ez már semmi gondot nem okozott. Fiatalon, jó kondival inkább kihívásnak tekintettük. Egyszerre megvolt itt a fittness és a szoli. Egy hónap múlva csokoládébarnán, kidolgozott felsőtesttel büszkélkedhettünk. De addig még volt egy akciónk; nevezetesen a gyakorlatban résztvevő PSZH-k /Páncélozott szállító harcijármű/ ellen. Mivel biztosak akartak lenni a gyakorlat sikerében, előre kijelölték az útvonalat, ahol majd felkapaszkodnak ezek a súlyos, de nem elég erős vaskoporsók – ezek ugyanis a legénységet szállították. Az jutott eszünkbe, hogy bónusz feladatot adunk nekik a jobb felkészülés érdekében. Úgyhogy képeztünk leendő útvonalukon egy mesterséges akadályt. Összeszedtünk üres olajoshordókat, deszkákat, kőtömböket, és ezeket homokkal, kaviccsal beborítva komoly torlaszt emeltünk. – Annyira jól sikerült, hogy a páncélozott jármű első és második sikertelen nekirugaszkodása után jobbnak láttuk elhagyni a helyszínt. Már drukkoltunk neki… Nagyon megkönnyebbültünk, amikor harmadszorra, félig-meddig kikerülve művünket, leküzdötte az akadályt.
Végül a legabszurdabb eset következzék. Nem dicsekvésből! De nem tudom elképzelni, hogy magyar vagy más hadseregben akkor, vagy azóta is történt hasonló. Persze ez nem az én fene nagy merészségemnek vagy vagányságomnak volt köszönhető, hanem egyszerűen csak éltem a helyzet adta lehetőséggel, hogy borsot törjek egy kevésbé szimpatikus ún. elöljáró orra alá – és hát, egy kis humorért már akkor sem mentem a szomszédba.Átmeneti időszakban történt, amikor kisebb a létszám, mert elmennek a leszerelő katonák és még nem jönnek az újoncok. Márpedig őrség kell! Vigyázni kell magunkra és a laktanyára. Ilyenkor bárkit beoszthatnak, nem úgy, mint rendes létszámnál, amikor az “öreg katonák” általában kihúzzák magukat, és előszeretettel hagyják ezt a felelősséggel teljes feladatot a fiatalabbakra. Hát most engem is, “öreg mélytengeri ráját”; akinek már csak napjaim voltak leszerelésig, újra őrségre vezényeltek. Ez magában is elég bosszantó volt, de hozzátartozott az elmaradhatatlan “alakizás”, amit, mint említettem, ki nem állhattam. Őrség előtt még meneteljünk egy kicsit, nehogy elfelejtsük; hiszen csak naponta gyakoroltuk. A “nemszeretem” tiszt nótát vezényelt, mint ahogy gyakran látjuk a filmekben is. Ez nyilván segít, hogy egyenletesen tudja a katona odaverni bakancsát az aszfalthoz. Akkor jött az ötlet a kis magánbosszúmhoz, amikor senki nem akarta vagy merte elkezdeni /a nótát/. Egyrészt ez így nem mehetett; énekelni mindig kell; másrészt nekem nagyon kapóra jött. Elkezdtem tehát: – Keéék nefelejcs, keéék nefelejcs virágzik a’, virágzik a’ taú paaartján… Szépen… lassan… amúgy autentikusan cifrázva is kicsit. És persze hangosan. Nem hiszem, hogy idáig jutottam a szövegben, mert mindenki megzavarodott és tanácstalanul megállt, ahol volt. Próbáljon valaki erre menetelni!… Társaim nem tudták, hogy sajnáljanak-e a függelemsértés leendő következménye miatt vagy röhögjenek, hogy ilyen jó a buli! Maradt a feszült csend. A tiszt dühösen odaintett magához. Mindenre fel voltam készülve…
– Micsinál maga. Megbolondút? Ezér’ lecsukatom!
– Értettem! – válaszoltam az előírt módon.
– Menjen vissza, folytassák!
Folytattuk. Valaki jobbnak látta, ha elkezdi a Gábor Áron rézágyúját. Erre már lehetett menetelni… A gyakorlás végén szabályszerűen jelentkeztem a tisztnél.
– Mit akar? – kérdezte.
– Jelentem, főhadnagy elvtárs, menni a fogdába.
Mérgesen elhajtott.
– Őrségbe megy, mer’ nincs ember!
– De én szeretnék menni a fog….
– Na, mennyen innen a k…a életbe, örüjjön, ho’ most nem csukatom le, men’ nincs elég ember az őrséghő’!…
Hát eloldalogtam és somolyogtam magamban. De senki ne gondolja, hogy meggondolatlanul, csak a balhé kedvéért csináltam az egészet. Komolyan fogdába akartam kerülni őrség helyett, mert volt már szerencsém élvezni ott a pihenést egy másik kihágásom miatt./Akkor majdnem nyolc napot töltöttem; télen. Mi, “rabok” a jó melegben kártyáztunk, rejtvényt fejtettünk, kávéztunk és többnyire degeszre ettük magunkat az ízletes babgulyásból; alig hagyva az őröknek, akik visszaértek kétórás szolgálatukból/Hát ezért is nem akartam én őrségbe menni… Lehetne sorolni még a történeteket; pl. amikor egy lőgyakorlaton az egyik újonc lövés közben félre akarta hajtani a fegyver csöve elé hajló szíjat, és átlőtte a mutatóujját. Nem nagyon aggódott, inkább csodálkozva mutogatta, milyen érdekes, hogy alig látszik… Vagy amikor őrségben voltam egy viszonylag távoli domb tetején egyedül, őszi, csöpörgős éjszakán, és földbe gyökerezetten, lélegzetvisszafojtva keresgéltem fegyveremet, ahová letettem, mert szunyókálás közben egyre erősödő trappogásra, dobogásra riadtam föl. Halálra váltan vártam az ellenséget minden irányból, mire végül egy termetes mezei nyúl vágtatott fel az őrhelyemre a kerítésen tátongó lyukon át, körbenézett, megfordult, és pillanatok alatt elrohant. Hát, nem unatkoztunk. Remélem, a Kedves Olvasó is így érez, miután végére ért élménybeszámolómnak.
(Kincses János (Thesaurus))