Sérült szívek
Szabályok kerek, sötét erdejében toporgunk,
szögletes tisztásokon tévelygünk, loholunk,
állnak lándzsák hegyei, félelemből kovácsoltak,
akadálynak álcázott csapdák tévútra futnak.
Az idő eltévedt valahol az elmúlt másfél évben,
elcsente szép élmények ízét, karantén idején,
túlélők viadala folyt a szürke hétköznapokban,
nincs, ki átadja ifjúnak a boldogság kék madarát.
Szabadságra áhítozó tömegek szomorúan,
míg a zűrzavart gyarlón kihasználók vígan,
a nép öntudatlan tudja, érzi, ő a vulkán,
melynek mélyén izzó láva éget, parázslón.
Társadalmi rendszerek átalakulnak, mennek,
ám nem jobbak, igazságosabbak jönnek,
tömeg sodródik szűk csoportok érdeke szerint,
valaki mentse meg önmagától az embert!
Nemzedékek bűne sújtja a következőket,
tudósok csodái menthetnek embert, s Földet,
ha az ember tesz önfeláldozó, apró tetteket,
az univerzum tán újrakovácsolja a nagy művet.
A járvány erőteljes felkiáltójele az új létnek,
kősziklaként cipeli hátán az ifjú nemzedék
súlyos örökségét, tudatlan vétkünk átkát,
szívünkre ég, továbbadtuk őseink hibáját.
(Kisznyér Ibolya)