Az írás
Kutatom magamban írásom okát,
érzelemből indíttatott, sajgó késedelmet,
a hiányt, vétkek, kudarcok indokát,
mitől felfedező út, élvezet, szükséglet.
Lelkem örök ifjú tűzben, testem vénen,
paradoxon, furcsa érzés, földi létben,
ám, míg írok, feledek kort, gondot,
kibontom született énem, kincsemet.
Tévedéseimet, mint rétegeket lerántom,
az írás segít felismernem hiedelmem,
súlyos fájdalom, mégis könnyebb leszek,
könnyekké válnak megtisztuló emlékek.
Nem teng túl hiúságom, sem önbizalmam,
dicsőségért, hírnévért nem áhítozom,
tudom, sokan írnak jobban, sokkal jobban,
néha kétség gyötör, mégis közzéteszem.
Elvonultan, magányosan élek világomban,
mégis kitárulkozom, mint pőre, ruhátlan,
meztelenít, kiszolgáltat őszinteségem,
megmagyarázhatatlan ellentmondásban.
Változtam, változom az élettel együtt,
régi valóm túlzott érzékenysége tollat
dobta volna el első kritikus hangnál,
ma elfogadom, más egyéniség, mást ítél.
Porszemnyi, pillanatnyi emberi létem,
él a végtelen, hatalmas Mindenségben,
apró világom nekem kell értékes legyen,
megtanulom végre magamat szeretnem.
Írok hát, amíg a Sors el nem engedi kezem,
kedves érzés szívemnek, ha másnak tetszik,
nem bánt, ha mégsem, akkor fiókba teszem,
szerető szeretteimnek emlékké lesznek.
(Kisznyér Ibolya)