Bezárt szabadság
Az idő lassan pereg, mint homokszemek,
láthatatlan ellenség pusztít a világban,
langyos szellő fúj, majd szélvihar a sivatagban,
a tér a falak között szorong, bezárkózik.
A türelem földje sivár, mint kiszáradt kút,
az empátia teng, ahogy kihaló fajok a földön,
szolidaritás – rossz ízű emlékké vált, elfogyott,
összefogás – soha nem is volt magyar erény.
Az együttérzés pislákol még lelkek mélyén,
a szerelem él, miben nincs észszerű logika,
a szeretet parázsként izzik, mint esély,
próbatétel, súlyos lecke a ma valósága.
Önismeretre épp alkalmas időszak lehetne,
mi a személyiségfejlődés fontos eleme,
ám elmarad a visszajelzés, értő észrevétel,
önámítás, téves ösvény lehet eredménye.
Az éterből érkezik a család, barát hangja,
telefonba kapaszkodik a figyelem vágya,
nő a kreativitás igénye, változatosságra
a szív sóhajt, Ég felé száll esdeklő imája.
(Kisznyér Ibolya)