Ráncok igazsága
Hiúságomba belemar fájón,
tépi büszkeségem szeme vádlón,
rémület, döbbenet az arcán,
iszonyat tüze ijedt szemében.
Groteszk mozdulat, eltűnne gyorsan,
ne látsszon, ne lásson ráncot, időt,
lába nem mozdul, gyökeret ereszt,
gondolata küzd, mégsem fut onnan.
Szívemben elfogadás virága
nyílik, ez most az ő csalódása,
sérelem illan, derű lép oda,
szegény, sokat kell még tanulnia!
A szánalom a külső vak tükre,
ösztön gyarló vágya, tévedése,
az ember teljessége a lelke,
érzés, értés az érés eleme.
Ki elfogadja áldozat-létét,
szenved, gyötrődik, mi ráncot mélyít,
rossz döntés, kudarc, barázdát hasít,
szomorúság megtöri a testet.
Majd, ha őszintén látja meg magát,
s lebontja hiedelmei várát,
bölcs kövekből épít tisztát, újat,
lelke szereti majd szép otthonát.
Az élet igazsága öregség ránca,
tett formálja, jelleme próbája,
lénye lényege egyedi csoda,
életútját maga varázsolja.
(Kisznyér Ibolya)