Szó (hangszer)
vérző lélekdalt lenget a sziszegő szél
vágyálmom rólad (szó)szúrósat mesél
tüskés minden árnyas (vágy)vonulata
döfködve kínzó búcsúzós hangulata
hiába rímelnek ismerősen fájó sorai
fojtogatnak félreütött hamis hangjai
kirepülsz ha eltéveszted akkordjait
könnysziromba bújva nem leled húrjait
szerelem(méreg)
felsebzett kéreg
férges lélekdal
veszélyes kanyar
totál mélyrepülés
belső remegés
kába tévelygés
céltalan kiütés
probléma-elterelés
elhalasztott ölelés
öntelt lebegés
kínzó nevetés
májusi szellő repedt lélekdalt lenget
szó(ujjad) rémrozsdás hangszert penget
égi kék (bárány)felhőket messzire terelget
tüzed okádó sárkányt levegőbe ereget
gyorsan térj észhez szedd össze magad
(roncs)üzeneted nem lehet végső akarat
kép(sugarad) a mindenség mezején ragyog
szó(hangszered) csupán tévedésből dadog
Mámor-mix
Michael Bolton – Said I Loved You…
But I Lied hatására
miért szeretlek annyira? néha magam sem tudom.
mit rejt a gyöngy-vágyfátyol az arcpírzugomon?
elárulom.
megfoghatatlan, testet elöntő jóérzés-takarót,
fájdalmas, forró, vérben áramló kín-útkanyargót,
örömrózsás képzetet, gőz-spricc, illat-levelű bokrot,
szirom-csöndben nyiladozó lágy csók-csokrot,
élet-tánc-montázsdarabkát, ábrándos álom-pillét,
testre simogató érzéki könnyező libabőr-csipkét.
talán mégsem ez a szerelem?
annál több, részeg kegyelem.
hazudtam neked, hogy szeretlek,
hogy minden ébredésben kereslek.
de nem, annál még többet érzek,
beragyognak az éjszemű-fények.
szebbet hallok, lélekdalt trillázok,
réti vadvirág-fényekben dalolászok.
ölelésedbe reszketve beleremegek,
magamnál is jobban szeretlek.
egyetlen vagy, velem maradj,
végtelenség köteléke fogva tart.
magam sem tudom, miért szeretlek annyira.
mi a csábító benned, mi a vonzerődben a taktika?
megsúgom:
közös metszéspontok, találkozó gondolatok,
nem várt szélviharok, sós-könny-fordulatok,
boldogság-morzsa erekbe pumpáló szétszórása,
se veled, se nélküled állapot-koktél áramlása,
különleges lét-egyediség, önálló, pazar entitás,
és égi mezőről áramló mámor-injekció varázs.
Hit-misztikum
Kletz László Lajos képzőművész:
A HIT kapuja I.
című festményének hatására
lágy hangú, nagyterc harangkondulás csalogat
oltalom-szentséges, ég-magasztos csoda-térbe,
fenséges isteni álom, vágy-reménységbe.
templom kapuja előtt rettegve megtorpanok,
hallom, dallal várnak az aranyhajú angyalok,
már a találkozástól örömmámorban ragyogok.
mágnesként húz, vonz a bűnfeloldozás-háza,
oltár, szobrok, képek, fények, alázattal várnak,
szakrális lények megbocsátás-koktéllal kínálnak.
szembetűnik a bús-kegyetlen, fa-súly kereszt,
rajta kín-golgotát bejáró, görnyedt test-rettenet,
urunk értünk hullatott sűrű vörösvér-cseppeket.
szentek arca komor számvetéssel rám pillant,
egyedül vagyok érző-végtelen Istenemmel,
feloldozást szór szerény, sugár-kegyelemmel.
félelem suhan át bűnös, gyarló szomj-testemen,
hitem templomában ő szív-óriás, én csak púp-törpe,
egyszer magához ölel az enciánkék öröklétben.
földönkívüli lebegés árasztja el repedt-lelkemet,
érzem is a csendet, az örök nyugalmi vágyat,
melódiája van a tömjénillatú némaságnak.
csak mi ketten életről, bűnről elmélkedünk,
lelkem elégedettséget muzsikál, csak úgy lüktet,
misztikum a tisztasággal ölelkezve fürdet.
Retúr
Borhi Miklós filmzene Retúr 1998 c. zene hatására
Hagytam, hogy őrülten fájjon,
mi mást tehettem,
hánykolódott a vonat a kormos síneken,
sírtam, reszkettem,
saját magamat nem leltem,
de mindig volt pár kéz,
ami erősen szorított,
néhány szó, pozitív lökés,
ami talpra állított.
Kilátástalannak tűnt az élet,
nem mosolyogtak az égi lények,
ott lebegtem az elmúlás kapujában,
a végtelen fényárban,
nem lehet, még nem,
még van dolgom,
a halál óriási küzdelem, gondolom,
a Jóisten nem engedett be
a szögesdróton.
Azt súgta:
„Ne kerülj padlóra,
aki letérdel,
csak az marad ott –
egyre jobban kiáltott –,
egyenesedj ki, állj fel,
még nem vár a messzi végtelen.”
Úgy éreztem, nincs visszafelé,
csak odafelé vezetett szakadt jegyem,
hosszú volt az út,
nagyon mély a kút,
a füstös vonat döcögött,
pöfögött,
de nem szálltam ki,
egy angyal adott újabb jegyet,
nem is volt rongyos,
szép rózsaszín lehetett.
Kezemben egy csokor orgona,
anyukám hangjára emlékeztetett,
ő azt üzente: „Utazz vissza,
még vár az ölelő szeretet,
Babukád hív, nem engedi,
hogy ellepjen a rothadó rettenet.”
Most robogok vissza,
a világ kínjaiba,
régi illatok, finom dallamok
bugyraiba,
már nem gyengít a köpködés,
a fullasztó köhögés,
a végtelen lázálmom,
a testi-lelki sunyi járványom,
gyógyul a fájdalom,
már nem is fájlalom,
a hiú kiruccanást
elfelejtem majd,
a gyilkos covidos vonatozást.
Csak egy állomás volt,
mennyi álomtalan, véres parázs,
szerencsére ellökött magától
egy világraszóló,
örök,
(tév)utazás.
Kép-haiku
Léleksugárzás
a festmény, színekbe zárt
csendes ecsettánc.
(Klotz Mária)