Látomás
Látomásom volt az éjjel, jött felém anyám,
kezét nyújtotta felém, és mosolygott rám.
Hosszú útra hívott, ahol a fák égig érnek,
hol a lombkoronák egészen összeérnek.
Hallgattuk a madarakat, ahogyan csiripelnek,
egészen lassan múltak el ezek a percek,
virágokból koszorút fontál hosszú hajamba,
pótolni akartad, mi nem történt meg soha.
Nem szóltál hozzám, csak sétáltunk némán,
egészen ki a fényig az erdőnek árnyékán.
Hirtelen az út végénél elengedted kezem,
oly jó volt látni megkönnyebbült lelked!
Intettél és mosolyogtál még egy utolsót,
s bezártad magad után gyorsan az átjárót.
Csendesen üldögéltem az ágyam szélén,
tudtam, hogy szeretsz a szíved mélyén.
Bánatosan
Könnyeimet itatnám válladra borulva,
ha nem lenne milliónyi tüskével borítva,
erősen szorítanálak magamhoz örökre,
de kőszívedet sajnos nem érem körbe.
Büszkén fognám kezedet, de lángol,
perzselni kezd a közelségem bárhol,
s hűsíteni próbálom megégett sebed,
gyógyítani lágyan, de te nem engeded!
Elbűvölve
Letérdelt elém a hajnal,
nézett rám angyali arccal,
homályba borított mindent,
nem mondhattam neki ellent.
Ne lássam titkait s múltját,
csupán ő magát és vágyát.
Mozdulni sem tudtam akkor,
szabadulni próbáltam százszor.
Aranyló szemével simított,
a felkelő nap ködöt hasított,
Egy pillantás elég volt neki,
bűbájos s érzelmekkel teli.
Szirmot bontott azonnal a rét,
mi fáradt volt, azonnal élt,
új ritmust dörmögött a méh,
patak vize hangosabbá ért.
S már nem is engedte el kezem,
egyre hangosabban zúgta: „Jer velem!”
Egységes ritmust vett fel az erdő,
Nem is értettem, ez milyen erő.
De csak húzott és magához láncolt,
Szerelmes dalával körbetáncolt,
Egyre jobban és jobban csak pörgött,
mígnem az idő is hozzá kötött.
Fáradtan hullottam ölébe,
s már nem is vettem észre,
testem egészen hozzá ragadt,
S körbefont halkan a pirkadat.
(Körmendi Rita)