A házsongárdi hantok közt
(Reményik Sándornak)
Egy éhes, mohó lángot vittem néked,
a szívemet, az ártatlan-fehéret,
amelyben húsz éve gerjedve éled,
mi néked szent volt, s mi nékem az élet.
Láttam hol, s miképp alszanak az árvák
(de sírhalmuk, ó, mint roskadt asztagok),
felettük vén, ám büszke magyar hársfák
könnyeztek csillogó, égi harmatot.
De Téged, jaj, Téged meg nem leltelek,
Te Erdély édenjén érő Tudásfa,
kinek egy szavára emberseregek
indultak örök, fejvesztő futásra.
Adj egy jelet, kérlek, szent Igém, Földem,
lobbanjon lángra itt Tőled az avar,
mert hű áhítattal áldani jöttem
a valaha élt legmagyarabb magyart.
(Kovács Daniela)