Ördögszekéren
Alszik már a város. A csend úgy pezseg,
mint halk tűzön felejtett fazék,
s míg ámulok az éjbe, mint egy gyerek,
macskaszemmel villog rám az ég.
A szomszéd szűkmellű, csöpp utca felől
egy kéklő árny andalog felém,
majd hűséges ebként lábamnál ledől,
látom, fázik, didereg szegény.
Én is fázom. Látod? Szívem megszakad,
belé fullad a tejfüstű köd,
mert míg láncra verte ezer ’nemszabad’,
újabb nyár röpült fejem fölött.
(Kovács Daniela)