Ütött az óra
Idehallom a Nyugat lihegését,
ránk rontanának dühös vérebfalkák,
s megint úgy szúrja szívünket a kétség,
mint az ágnak, ha kérgét felkaparták.
Jaj, nem is az fáj, hogy kótyagos velők
fülbemászókként dobhártyánkra járnak,
de hogy magyar ajkú, csúf szélkereplők
ássák el sírját a szép magyar vágynak?
Hagyjuk? Ma még eldönthetjük, véreim,
hogy szertehúzó szívünk egybedobban,
vagy bólogatva a spiclik érvein,
egy sírnak tartunk hosszú, néma sorban.
(Kovács Daniela)