Záró akkordok
Holnap majd újra kínigába hajtom
a nyakas hűséget esküvő fejem,
de ma még… ma még hallatom a hangom,
és szövétnekül gyújtom föl a szemem.
Majd lángot lopok a Nap parazsából,
mely ligetünk pucér fái közé bútt.
(Úgy szállt alá az égbolt magasából,
hogy tűzre tett vasként pattogott az út.)
Magammal hoztam szférák zenéjéből
ezernyi dallamot, ezernyi mesét,
titkokat félig-nyílt ajkak széléről,
hogy feltépjem velük szívetek hegét.
Csókokat hoztam, vágyak harsogását,
és azok visszhangzó danáját, ha van,
a dombbá őrölt hegyek arcvonását,
szépségét annak, amire nincs szavam.
S mint hullámos nagy tengerben az Élet,
fényben merülök előttetek nyakig,
bár ragadnék most lelketekben végleg,
akár az iszapba süppedő ladik!
(Kovács Daniela)