Kórkép-korkép
Hűvös a szobám, a vérszegény lámpa
villódzik, mint lelkemben a láz,
s odakintről már szügyig hóba mártva
bámul rám egy dűlt-fedelű ház.
Vén ligetünk alszik, és nyugodt álmát
körülfonja finom füst-selyem,
míg én nagy görcsösen rázom a párnát,
mert nem lelem sehol a helyem.
Hiába perdítem, hiába rázom,
olyan érdes, mint a fakéreg,
a téboly izmos karjaival átfon,
és rágni kezd, akár a féreg.
Így jelzi létét reggel, délben, este,
s bármerre szöknék, követ híven,
azóta kifeszítve célkeresztre
szörnyű próbát áll ki a szívem.
Nem bánnám én, hogy pudvás deszkapárnán
kell éjenként hajtani fejem,
ha túl az arcra bukott szem határán
a bűn bűze nem vágna fejen.
Az önzés markán porlad el a népem,
fekélyünk közös, kínunk is az,
mindnyájunk csontját már a cséplőgépben
zúzzák szét, akár a lágy viaszt.
Friss vérünket, mely dárdák nyomán serked,
elnyeli a mostoha gyökér,
és egy akolba cserdít, mint a pelyhet,
a magosból ránk sújtó kötél.
Túl sok fájást láttam (sokat is nyeltem),
lélekbőröm csupa seb, kelés,
a sok szenny láttán szempillám se rebben,
nem rémiszt már se husáng, se kés.
Nézem az űzött, tépett menetelőt,
s minthogyha térdig gyászban járnék.
Jaj, ez ődöngő vaksik szeme előtt
fölszakadhat majdan az árnyék?
Csak sóhajtva súgjuk: „élet”, „szabadság”,
mi, arcul vert álorcás szolgák,
de bilincses pulyát szülnek az anyák,
szokják csak a csincsért, hadd szokják…
Míg félelemben kéklő szájak áznak,
nőttön-nő a rontás ereje,
már képünkkel forrnak egybe a fátylak,
s nincs egy bátor kéz, ki levegye.
Ó, jőnie kell… jönnie a napnak,
mely oszt és mér, dicsér s megtorol,
mely fellazítja láncát majd a rabnak,
s melyben az önkény földre omol.
Pokoljárás
Beteg a lelkem. Kísértetes sötét
markolja át sápadt szívemet,
s az végső erővel rázza az öklét
széjjeltépve minden zsineget.
Ő még küzdene… nem tudja a balga,
hogy már rég legyőzte a végzet,
hogy nyakában már itt liheg a falka,
s csak az éli túl, aki béget.
Hiába minden. Bár szájába rágtam,
hogy csak egy út van: hajtson térdet!
De nyakas, még hisz az álomvilágban,
hogy él a közjog, s a közérdek.
Pedig látja, mint szemnek röpült szilánk,
hasít a bűn, s fölserked a vér,
mégis reméli, míg sor kerül miránk,
trónjára a nép majd visszatér.
A nép majd… ó, hiába egy a vérünk,
sok tébolyult egymást hergeli,
s ha nem elég, hogy késsel csontot érünk,
„Rogyjon rád az ég!” a reggeli.
A felső kaszt jó mélyen közénk szántott,
az árok mély, már túl mély talán,
s nincs egy angyal (se fönt, se földre szállott),
ki téged óvna, Lelenc-Hazám.
Beteg a lelkem. Sorvadásnak esett,
ketté tört, amikor meghajolt,
húrja szétpattant, dala odaveszett,
de míg dalolt, magyarul dalolt.
(Kovács Daniela)