Csillámló sziklafalad árnyékában
Legszemrevalóbb szavakat keresem,
s szép csokorba kötve eléd sietek.
Lágyan feléd nyújtva lélektenyerem
föl-fölborzolja az égi vizeket.
Még épphogy pirkad. Künn a vén platánok
fájó, konok csöndbe fúrják fejüket,
de a lelkem, mint eldobott zsarátnok,
glóriásan kigyúl… ó, szent hevület!
Az árnyak résén át suhan Tefeléd,
elfelejtve végre kínját, nyomorát,
s félrelökve az enyészet fedelét,
csillagsátorodban hűti homlokát.
Te, folyó Arany, Te, síron túli Fény,
az árvaságod még benned tanyázik?
Átlendültél-e a kínok bús tüzén,
hogy nem őriztek fehérnek halálig?
Nézd, mily fehér vagy ma, akár a gyopár,
mely ott virít a vén hegyormok kövén,
karátban méri szavadat, ki csodál,
s porhüvelyében gerinced a födém.
…
Egy fellegről, mint ágról lóg a szíved,
és körötte a Mindenség parázslik.
(Ó, ha látnád, ma újból minden híved
a Te fényedbe mosdatva danázik.)
Csak bújj elő, kérlek, mutasd hát magad,
ereszkedj közénk láthatatlan szálon,
s a minket megosztó, komor várfalat
zúzd szét, mert unja, hogy szilárdan álljon.
De ne most nézz le, majd éjjel, sötétben,
miután a homály már mindent bevont,
mert fájna, ha látnád, bánatkötélen
lóg, aki a marék énjéről lemond.
Mert ma sincs rend. Szép lelkünket horzsolják
az alantas, galád Horger Antalok,
mint vájár a szenet, éppúgy vonszolják
nagy keresztjüket az ember-angyalok.
Jöjj közénk, ma hulljon szájposztó, álca,
játsszunk önfeledten, mint a gyerekek,
legyünk gyöngyök, amelyeket szép láncra
fűz a téphetetlen, igaz szeretet!
Mert Te már tudod… ismered a titkot,
“eltöm a föld és elmorzsol a tenger”,
s ha elkorhadnak a csontrácsok, izmok,
lelkünk ellen már meddő minden fegyver.
A házsongárdi hantok között
(Reményik Sándorhoz)
Egy éhes, mohó lángot vittem néked,
a szívemet, az ártatlan-fehéret,
amelyben húsz éve gerjedve éled,
mi néked szent volt, s mi nékem az élet.
Láttam hol, s miképp alszanak az árvák
(de sírhalmuk, ó, mint roskadt asztagok),
felettük vén, ám büszke magyar hársfák
könnyeztek csillogó, égi harmatot.
De Téged, jaj, Téged meg nem leltelek,
Te Erdély édenjén érő Tudásfa,
kinek egy-szavára emberseregek
indultak örök, fejvesztő futásra.
Adj egy jelet, kérlek, szent Igém, Földem,
lobbanjon lángra itt Tőled az avar,
mert hű áhítattal áldani jöttem a
valaha élt legmagyarabb magyart.
(Kovács Daniela)