Lélekcsodám
Ma földre olvad a mennyország kékje,
míg időtlenséged tenyerén cipel,
s úgy oson vélem ki a régi stégre,
hogy föl ne költse a várost léptivel.
Enyhe és derűs ma a Körös fodra.
Emlékszem a napra, mikor fölbődült,
úgy fogódzkodtam a halott porodba,
mint karójába a csüngő szőlőfürt.
Hogy fájtál! Minden, mi Te voltál, gyötört,
zúgtak köröttem a szívtelen szelek,
s míg lelkem velük s a halállal pörölt,
elfelejtettem a mennyei kegyet.
Elfelejtettem… röpke perc az élet,
egy boldog káprázat, múló csacsiság,
egy elbitangolt álom, amely éget,
mert avult láncait rázza a világ.
Az élet, Apu… lényegét megértve,
hű hittel állok ki lejtőt és vihart,
mert leszülettél (ma épp hetven éve),
s a lehozott fényed karjaiban tart.
Míg időtlenséged tenyerén hordoz
(még ha éjsötétre nyílik ablakunk),
fényed majd minden árnyékot kifoltoz,
hiszen szeretetben gazdagok vagyunk.
Emberek lopódznak függönyük mögé,
majd karjukra dűlve nézik álmatag,
hogy a Körös-parton, fastégünk köré
a csillagok tavaszt, derűt játszanak.
Ma oly halkan bontja csöndsátrát az éj,
az egykori díszben áll még minden itt,
mint ötvenháromban, a hűs habtaréj
Várad lába elé ontja kincseit.
Itt, hol istenek tömjénezni járnak,
hol minden szívverés egy-egy ekloga,
itt mintha minden sóvárgásnak, vágynak
a Te üdvösséged volna temploma.
Szabadulj!
Emlékszel? Míg térdepeltél egyre
bús sorsod ékszer-ládája fölött,
kívülről vártál csodára, kegyre…
(Jaj, az a csoda be messze szökött!)
Ha hittavadon minden lék befagy,
s nem lüktet benne több ábránd, remény,
beláthatod végre: egyedül vagy,
mint egykor Mózes a Hóreb hegyén.
A fal jéghideg, az ajtók zárva,
s mögöttük véresre kisírt szemét
dörzsöli sebesre minden árva,
csillagba néző, becsapott cseléd.
Hisz léleknyak áll minden igába,
mit éjjel ránt csak magához az ágy.
Élőhalottak. Foglyok. Hiába
csíráz’ a szívek földjében a vágy.
Még nem kínzott, nem gyötört halálra
a fanyar korty, a keserű falat?
Állj hát fel! Most végre valahára
szabadítsd ki a tömlöcből magad!
(Kovács Daniela)