A vén temető árnyai
A fák moha lepte törzsén
percegve múlik az idő.
Az erdő vén lombja alatt
csendesen, hallgatva nyugszik
a rég elfelejtett temető.
Kopott fejfáin feledett
nevek őrzik a régmúltat.
A borostyán már rég benőtte
azokat, akik lent nyugszanak
az elfeledett hant alatt.
Kik ők, akik lent porladnak?
Vajon kik voltak, mielőtt
e földről végleg távoztak?
Vajon él még az emlékük,
vagy már azok is távoztak?
Vajon szól-e még a harang
néha a lelkük üdvéért,
vagy csak a madár énekel
néha a temető fáin
az ő elhagyott lelkükért?
Óvatosan lépek. A csend
ünnepélyesen átölel.
Ág sem reccsen az avaron,
nehogy véget érjen ez a
mohával takart nyugalom.
A kezemben egy szál virág,
a korhadó fejfa mellé
most halkan, csendben lerakom,
egy ismeretlen sírhalmon
az emlékezés mécsesét
tisztelettel én meggyújtom.
Csend van. Jó ez a nyugalom.
A mécsláng fénye emlékek
árnyával billeg a fákon,
oly békésen, sejtelmesen,
mintha a holtak szelleme
járna a lombkoronákon.
(Kovács László (Kovycs))