Írd ki magadat!
Amikor az életed kérdez, válaszúthoz ér,
amikor az életed útján nem terem babér.
Fehér irkalapon a kusza betűid gyűlnek.
Helyet adva ott az örömnek, bánatnak, bűnnek.
Ha minden elveszett, a szívedbe gyász költözött,
szerelmed otthagyott, a remény is elköltözött.
Ha úgy érzed, vége, szekered megállt, nem halad.
Pennádból csak kín folyik. Nem baj, írd ki magadat!
Szerelmek, barátok, társak mind a bajban hagytak.
Úgy érzed, akiket szerettél, hátadba szúrnak.
Ha könny áztatja soraid, és mind-mind megcsalnak,
kezed görcsbe is rándul. Nem baj, írd ki magadat!
Ha látod is a hazug, a megromlott világot,
bezárod lelked, kizárod már a külvilágot.
Ha nem érzed te hazádban tenmagad magyarnak,
ne csüggedj a bajokon! Ülj le, írd ki magadat!
Döntsd össze a felépített, szomorú világod!
Van hazád, szeretőd, maradtak még jó barátok.
Vedd észre a szépet, a neked nyíló virágot!
Ne csüggedj, írd le! Élek és értem a világot.
Könnyebb lesz majd, rálelsz, amiért érdemes élni.
A hazug és álnok szavakon tovább tudsz lépni.
Megtanulod becsülni a szépet, önmagadat,
és nem sírnak már úgy szavaid. És tudod miért?
A megnyugvást meglelted, mert kiírtad magadat.
(Kovács László (Kovycs))