Fehér karácsony
Fagyott csont bordáin
az erdei bokornak
az elaszott kökény
idő marta ráncait
megfagyott csókjával
csipkedi a szél.
Madarak hallgatnak,
fázósan kucorognak.
A kis tó hátára
jéghártyát növeszt a tél.
Odvak mélyén alszik
az élet, alszik a lét,
csend szava hallatszik,
elhinti a békéjét.
Ravatalon fekszik,
lepel nélkül az erdőm,
holt levelek pőrén
nyugszanak még a lejtőn.
Valahol ünnep kél’
és átsuhan az erdőn.
Karácsony kopogtat,
Advent gyertyái égnek,
ablakokban távol
kigyulladnak a fények.
Kint a vad vackában
álmodja a meleget
– alig láthatóan –,
az erdőn egy hókristály
most végiglibegett.
Én már látom a telet…
Szöszmötölő pihék
betakarják a meztelen
erdő kihűlt testét.
Elhozzák az igazi,
meghitt téli estét.
Lépteim immár nyomot
hagynak a szűz hóban.
Hólepel óvón takar.
Hó alatt szendereg
a jövő. Karácsony van.
(Kovács László (Kovycs))