Hol a sínek összefutnak
Hiába keresed azt, ki elment,
hiába mormolod az imádat.
Nem tudod visszafele forgatni
az örökmozgót, a sorskereket,
vállalnod kell vétkedet, hibádat!
Ha elengedte végleg kezedet,
ki téged egykor nagyon szeretett,
a távolba nézz, nézd a síneket!
Messze a hold alatt összefutnak,
ott megtalálod tán a szerelmet,
a hold fényében a sebek gyógyulnak.
Hiába keresed azt, ki elment,
ha hiányzik neked már jó anyád
megfáradt, drága, anyai keze,
ha hiányzik lénye, tündér lelke,
ha hiányzik neked már jó apád,
lelke kérge, szavai, intelme,
ha elkoptak már a jó barátok,
s elhagytak már a szerető szívek.
Nézd a síneket! Ők a hold alatt
összefutnak és téged vezetnek,
a távolban még ragyognak a fények.
Haladsz, küzdesz, csak előre mehetsz,
múló időt érzed, de hátra már
nem léphetsz, ami őrzi még a nagy
szerelmed, mára csak már emlékképek.
De távol, hol a sínek összefutnak,
hol vár téged a fénye a holdnak.
Ott megtalálod a boldogságot,
talán nem ma – de majd egyszer –, holnap.
Addig csak haladj sorsod vágányán,
bízzál a távoli hold képében!
Ha odaérsz, mártózz meg fényében!
Ha elérted már végső célodat,
talán semmi nem tud már fájni ott,
megtalálsz mindent, elérted álmod,
talán máshogy látod a világot.
Talán láthatod kedvesed szemét,
nagy szerelmed letűnt tekintetét,
érezheted tán a „legdrágábbat”,
édesanyád simogató kezét.
A hold alatt a sínek összefutnak,
a sebek ott végleg begyógyulnak.
Odaértél, hol vége az útnak.
Ott vagy már, hol fénye kélt a holdnak.
Megérkeztél…
Örök csend
Amikor kívülről a deszkán a hant kopog,
lélekharang hangját már nem fogja fel füled,
sírhalom felett még valaki halkan zokog,
elmennek haza, most már örökre nélküled.
Végtelen nyugalom megszállja a lelkedet,
megszűnik az idő, már csak az emléked él,
hallgatod a végtelent, az örökös csendet,
csak voltál, maradsz egy név a kopott sírkőnél.
(Kovács László (Kovycs))