Elfáradtam
Hideg éjszakában csendül a dal,
magányom csendjében lassan elhal,
könny húrjain reszket a fájdalom,
emléked éltet, óvón átkarol.
Selyemgubóban alszik a szívem,
bánat súlyától fáradt – megpihen,
de remény kel a hajnal fényével,
szárnyra kap aranyló nap ékével.
A sikoly szelíd sóhajjá válik,
lázongó elme is csitulni vágyik,
kínok hamuján már örömdal árad,
ez a pillanat volt minden vágyam.
Messze a kékbe olvadó hegyeken
vigyázón figyel a világegyetem,
felhőkön túl éj teríti gyöngyhaját,
csillagfények ékesítik földanyát.
Megfáradt szívem dobbanó ütemén
múlt táncol az idő foltos üvegén,
szikrákat csillant szilánkos álmokon,
megtörik fénye sírkerti árkokon.
(Kristófné Vidók Margit)