Rád gondolva
Milyen rég volt, mikor érinthettelek,
most szomorúságban élem napjaim,
én múltunk emlékeiért reszketek,
míg hullámcsend mossa a tó partjait.
Csókod simította fáradt szememet,
rövidke boldogság, csak ennyi jutott,
álmaink temették rozsdás levelek,
miközben a bíbor nap vízbe bukott.
Rád gondolva újraélem a varázst,
indigó éjben kereslek szüntelen,
egy gyengéd mosoly a gyermekünk arcán,
ránézve tudom, miért kell küzdenem.
Felettünk fény árad a fellegekből,
mesélek rólad, és könny hull szememből.
(Kristófné Vidók Margit)