Örök nyugalom
Mikor már téged hívnak távoli fények,
és kóborolsz sugárzó csillagtájakon,
szívdobbanás, mint meteorütközések,
szerterepülnek izzó villámszárnyakon.
Míg hologramod fénylőn ível az égre,
a perc töredékéig még életre kel,
visszahullva, átváltozva égszínkékre,
szellemfénye egyesül a végtelennel.
A fény örök ölelésében lebegve,
a ragyogó világosság magába zár,
leszel az égen átsuhanó fénykéve,
mely a holdsugár hátán néha hazajár.
A csend harmóniája lágyan átölel,
égi zene békét sugároz – bódító,
angyali kacaj felhőkön átcsilingel,
érzed, az öröklét itt felszabadító.
(Kristófné Vidók Margit)