Fentről figyelnek – 2020

Fentről figyelnek

Szeretteimről már többször írtam. Most megemlékezem utolsó, nehéz, betegségekkel teli éveikről. Az 1987-es évben kétszer is búcsúztunk, álltuk körül a koszorúkkal díszített sírokat. Először Apika hagyott itt bennünket 1984-ben, párja, Babus teljesen egyedül maradt szülőházamban, amit együtt építettek fel nagyszüleimmel. Édesanyáék és Enikő nővérem is próbáltak megoldást találni arra, hogy ez a helyzet javuljon. Lehetőséget kínáltak, hogy Miskolcra, hozzánk, vagy Budapestre költözzön, ahol sokáig éltek, de sajnos egyiket sem vállalta. Ő nem tudta elhagyni azt a házat, ahol szüleivel és férjével élt, az emlékek oda kötötték őt, úgy érezte, mintha vele lennének holtukban is. Megbetegedett, mert a bánat a lelkét, az, hogy nem törődött magával, a testét tette tönkre. Csak Kölyök kutyája volt mellette, rá főzött, őt megetette, de nem szedte a gyógyszereit, nem emlékezett arra, hogy evett-e aznap valamit. A nagy szomorúság elhatalmasodott rajta, végül agyvérzéssel kórházba került. Anti onnan hozta el hozzánk, mi – főként én – ápoltuk, de ő azt sem tudta, hol és kikkel él együtt. Idegeneknek tekintett bennünket, nyitotta a bejárati ajtót, indult volna Mórahalomra. Szerencsére meghallották a szomszédaink. Veszélyes volt az erkély, és az ablakok is, mert bármikor leeshetett volna a 3. emeletről. Anti többször hazaugrott a munkahelyéről, én pedig a város másik végén dolgoztam. Minden nap görcsbe rándult gyomorral vittem haza Simit, arra gondoltam, az ablakok bármelyikén kilendülhetett, és a házunk előtt fekszik holtan. Babuskánk nappal sokat szunyókált a fotelben, de éjjel fent volt. A gyógyszerek nem hatottak, nem állt meg a hasmenés. Éjjel szinte semmit sem aludtam, mert többször kellett felmosni az egész lakást, őt besegíteni a kádba, hogy megfürdessem. A 40 kg-os súlya a tehetetlenségtől sokszorosára nőtt. Végül kórházba utalták, ahol leszíjazva feküdt még egy hétig. Három hónap után végleg eltávozott. Halála után összefogott a család, és igyekeztünk szétválogatni mindazt, amit szerettünk volna elvinni. A berendezést, bútorokat, szerszámokat, ruhákat eladtuk, becsomagoltuk, a kertet is rendbe hoztuk. Minden darabnál megálltunk és sírtunk. Sirattuk azokat az évtizedeket, amit ott töltöttünk, ezek meghatározóak voltak mindannyiunknak. Nagyanyót és nagyapót, Apit, Babust emlegettük, főként a szép emlékeket. Felidéződtek a velük töltött nyaraink. Egy hét múlva Anti fogadott egy nagy teherautót. A barátjával felrakták rá a bútorokat, a könyvekkel és levelekkel teli dobozokat. Enikőhöz, Budapestre a 2. emeletre vitték, majd jöttek Miskolcra. Hajnalra tért haza. Amikor házunk elé értek, a barátjával hordták fel a 3. emeletre a lépcsőn a bútorokat, ami hozzánk fért csak be. Alig bírt mozogni, orvost kellett hívni. Egy hét múlva vihetett el édesanyához néhány bútort. A mai napig, ha egy-egy könyvet leveszünk a polcról, vagy a tárgyakat tisztogatom, elsírom magamat.

    1987-ben egy könyvtári konferencián voltam Szolnokon, amikor telefonált Ádám, hogy öccse, Frici hirtelen meghalt. Előtte hónapokig beteg volt, ezt tudtuk, Enikőt megviselte, de erre nem gondolt senki. Hívtam őt, hogy azonnal utazom hozzá. Nem engedte, azt mondta, nehéz most neki, de jobb egyedül feldolgozni, senkivel sem akar beszélni, még Barbarával sem tud. Enikő mindig is erős volt, de a lelke megrendült. Szerencsére Barbara hamarosan férjhez ment, nekik és unokáinak szentelte életét.
A hiányát természetesen ők érzik leginkább, ez a fájdalom bennük marad, amíg élnek, de unokáitól, lányától és Andristól sok szeretetet kap. Sógorom, Frici olyan volt számomra, mintha testvérek lennénk, sokat tanultam tőle. Enikővel sokszor találkozunk Miskolcon és Budapesten is, Barbaráékkal is, de mindig szeretettel fogadnak minket. Ha a bánat nem is csökken, de néha örömök is érnek bennünket, amikor rájuk emlékezünk. Édesapa utolsó idejében az ágyat nyomta 1995-től. Gyarapodtak a gondjaink, édesanya is beteg lett. Munka után bevásároltam, takarítottam, mostam rájuk. Édesapát is gondoztam. 90. születésnapján Enikőék még meglátogatták, nagyon örült nekik. Ezután három nappal telefonált az ápolónő, akit fogadtunk hozzá, hogy siessek, mert már közel a vég, hideg minden porcikája. Előtte még nézte a TV-t, vidám volt. Arra értem haza, hogy nyitva a szeme, de mozdulatlan. Azonnal hívtam az orvost, aki megállapította, hogy elhunyt. Édesanyám ezt fel sem fogta, az Alzheimer-kór annyira elhatalmasodott, hogy észre sem vette, hogy párja eltávozott. Ott maradtam nála éjszakára, másnap Anti volt vele, amíg én intéztem a temetéssel járó feladatokat. Pár nap múlva Enikő felvitte magához, de nála sem maradhatott sokáig, mert neki a nyugdíjig még három év hátra volt. Itthon Antival felváltva mentünk édesanyához, vagy hoztuk el több hétre hozzánk.
A szomszédai mondták, hogy többször hagyta el a kulcsát. A nyugdíját ide-oda dugdosta, aztán elfelejtkezett róla, hol keresse. Már nem lehetett egyedül hagyni a lakásban. Nekem még sok évem volt a nyugdíjazásig, a keresetemre is szükségem volt, Simi még nem végzett a főiskolán. Enikőhöz 1999-ben került, ő ápolta 2001-ig, haláláig. Juditot is én ápoltam, a sebét kötözgettem. Kórház után négy hónapig 24 órában ápoltam otthonomban. Jó beteg volt, sosem panaszkodott. Vidámsága és szeretete feledtette a nehézségeket. Én szinte semmit sem aludtam. Jókat beszélgettünk, de nagyon kimerültem. 2005-ben őt is eltemettük. Gyakran jutnak eszembe azok az idők, amikor együtt laktunk, vagy a csodás erdei utakon együtt meneteltünk nagyapámék lábnyomában. Ha sok gond is gyötörte őket, ezeket mégis megoldották, és tudtak együtt örülni, sőt dúdolgatni is. A hit, remény, szeretet – ez a hármasság – kísérte őket egész életükben, nagyon sokat tanultam tőlük, büszke vagyok elődeimre, örülök, hogy emléket állíthattam nekik. Ha szoborba nem öntethettem őket, legalább így emlékezzenek szűkebb és tágabb családomra.

(Kühne Katalin)