Béke
A békére sokáig várnunk kellett, csak 1989-től érezhetjük magunkat otthon kis hazánkban. Két év múlva köszöntött ránk az igazi béke, amikor már nem kellett félni, szabadon beszélhettünk, mehettünk kül- országok hegyeibe, völgyeibe túrázni, ismerkedni az ott élő magyar honfitársainkkal, szokásaikkal, művészetükkel. Reméljük, hogy a békés éveket megélhetjük.
Minden nyáron Mórahalmon nyaraltunk kibővített családunkkal. Édesapám később jött utánunk, tanárként még sok volt a dolga ilyenkor, vizsgaidőszakban. Édesanya főzött, a három szobában takarított, vagy ránézett Nagyapóra, aki a műhelyében dolgozott. Nagyapó cipész volt, nem látott sokat, vastag szemüvegével nem értett a földmunkákhoz, viszont gyönyörű műremek cipőket, csizmákat, szandálokat készített. Gyermekkoromban Enikő nővéremmel, barátnőimmel sokat játszottunk, virágokat szedtünk a semlyéken, az úton énekeltünk a földünkre menet. Elöl ment Nagyanyó, utána Eni és én, szedtük a lábunkat, hogy utolérhessük Nagyanyókát, aki nagyon gyors volt.
Mórahalmon összegyűlt a nagyobb család: Édesanyám nővére, Babus és férje, Api. A városok és falvak lakói szorgalmasak, szeretnek dolgozni. Itt keményen kellett küzdeni a megélhetésért. A kapálás, ásás fárasztó munka volt, hazafelé már csak bandukolt Nagyanyóka is.
Édesapám Mezőcsáton kezdte történelem-földrajz szakos tanárként pályáját, innen Rimaszombatba került, ahol megszületett első gyermeke, Enikő. Később Miskolcon Tanító- és óvónőképzőben, majd a Fráter György Katolikus Gimnáziumban tanított. Amikor 1,5 éves hadifogság után lefogyva, fagyásokkal teli ujjakkal hazaérkezett, végig az orosz hómezőkön át tartó hosszú gyaloglás után, alig ismerték meg Édesanyámék. Bátorságáért Signum Laudis kitüntetést kapott. A harctéren mellette egy bomba robbant, emiatt reszketett a keze. Mégis leírta emlékeit, több kötetre való írását én jelentettem meg később.
Édesapja és nagybátyja után ő is túrázott, minden vasárnap ment a Bükkbe és távoli hegyekbe. Tagja volt a TIT Földrajzi szakosztályának, Lillafüreden vetített képes előadásokat tartott a Szeleta-kultúráról, barlangokról, sziklákról, a Bükk flórájáról, faunájáról. Bejárta kétszer a Kéktúra útvonalát. Minden szavával, jó példával tanított. Tanítványai szerették.
Édesanyámmal szeretetteljes nevelésben részesítettek minket. Szavunk nekünk is lehetett. Örököltük egymás ruháit. Bútoraink mások által használtak voltak, de a tisztaságot (parkettafényesítést) mi csináltuk. Apró ajándékokat kaptunk, mi is próbáltuk rajzokkal meghálálni ezeket. Szerencsések vagyunk, hogy nővérem és én olyan férjet kaptunk, akik ugyanolyan szeretettel vették körül rokonainkat, mint mi.
A filléreket Édesanya osztotta be, a tanári összejövetelekre sem ment el kevés ruhája miatt.
Judit keresztanyám gyógyszertári asszisztens, titkárnő volt. Ablakunkból a Bükkre látott, ő is minden vasárnap kirándult, más csapattagokkal, mint Édesapám. Egészségesen élt, 92 évesen is tornázott. Napsugár-természete, vidámsága hatott környezetére. Mindenben a harmóniát látta. Dúdolgatott, imádkozott az utolsó időkben is.
Enikő nővérem anyaként bánt velem, köztünk hat év volt. Cipelt mindenhová… Felhőtlen volt gyermekkorunk, az otthonunk meleg légköre kiszorította a külvilág kínjait. Takarítottunk, Édesapa felugrott a könyvszekrénye mellől, mert a rádióban keringő szólt. Felkérte lányait. Nővérkém egész életem során segített engem, Édesanyámat utolsó két évében ápolta, közben dolgoznia kellett. Könyvtárosként igazi tanítója volt gyermekolvasóinak.
Fricit, Enikő férjét kamaszlányként ismertem meg. Penge eszére, jóságos, figyelő tekintetére most is jól emlékszem, pedig 20 éve ment el tőlünk a “vadászmezőkre”. Sok bánat érte pici korában, édesapját három hónapos korában elveszítette. Felnőttként hajszás élete volt.
Az ügyészi pálya megkeserítette napjait, de a természetben töltötte vasárnapjait. Gyakran kirándultunk együtt, ismerte a fákat, bokrokat, virágokat. Minden ügy megviselte, álmában is foglalkoztatta. A komoly perek, a tanítás, a kevés elismerés az idegeit kikészítették. A barátok és mi, rokonok szeretettel vettük körül, de édesanyja szeretetét nem érezhette, neki megkeményedett férje halála óta szíve.
Barbara volt nővéremék lánya, tündéri volt természete, nagyon szerettem, okossága mindenkit lenyűgözött. Három gyermek édesanyja. Barni vízipólós lett, Boti ferences szerzetes, Bogi pedig szinkronúszó. Frici olyan volt nekem, mintha testvérem lenne, Barbara pedig a lányom. Gyakran voltunk együtt, sokan testvéremnek hitték.
Anti, a férjem a Bükk és a hegyek szerelmese. Teljesült álmom, erdészfeleség lettem. Válása után egy erdélyi úton ismerkedtünk meg, már negyven éve vagyunk boldog házasok. Sok kitüntetést mondhat magáénak: Ember az erdőért, OEE Elismerő oklevél, Életfa emlékplakett, Bedő Albert-emlékérem. Miután összeházasodtunk, Laoszba indult erdőfeltárásra, ma is gyakran hívják tanácsadásra, országos hírnévre tett szert. Az embereket is jól ismeri, gondolataikba, érzéseikbe lát, segít mindig. Mélységes szeretettel veszi körül családját, időseket és fiatalokat meghódít mosolyával. Békét teremt.
Simi, a fiunk örökölte a mi természetszeretetünket, vele is gyakran túráztunk. Arra neveltük, hogy megértéssel, figyelemmel forduljon társai felé, tisztelje őket. Elviselte, hogy beteg szeretteimnek több időt szánok, mint neki. Három évig otthon voltam vele, egyetemista korában minden erejével segített szüleimnek megnyugodni. Simogatta őket, csitítgatta. Nyitott a világra, 16 évesen írta meg első, 18 évesen a második regényét. Sok együtt töltött év óta olyan szeretet van köztünk, ami ritka. Nem vagyunk hibátlanok, Nagyanyóékhoz fűződő kapcsolatom nagyon szoros volt, ott töltöttük minden nyarunkat.
Munka közben Nagyanyó dúdolgatott, Lekvárt főzött, tarhonyát, tésztát szárított a teknőben, a nagymosás-nagytakarítás, a hátsó kertben ásás, gyomlálás, az állatok etetése mellett minden héten kenyeret sütött. Mi, unokák kis cipót kaptunk, az íze csodás volt. Igazi szabadságot kaptunk mi, gyerekek, de néha elkísértük őt a távoli háztáji földre, kis kapát kaptam, én is “dolgozhattam”.
Nagyapó cimbalmozott, ő is rágyújtott egy-egy nótára, ha tanácsért jöttek hozzá, leültette őket a verandán, és hosszú ideig hallgatta őket, problémáikat. Ha tudott, segített. Gyakran írtak nekünk, várták leveleinket. Erős akarattal tették dolgukat, rozzant lábbal is elvitték a nehéz csomagot a távoli postára. Amikor tehettük, meglátogattuk őket.
Babus (Júlia) nagynéném gyönyörű, fiatal lány volt, hamar dolgozni kezdett, hogy segítsen szülein. Vidám, boldog volt párjával, Apival (Béla). Vendégül látta szüleit gyakran, mi is – útban Mórahalom felé – megszálltunk náluk. Szüleiket segítették munkával és anyagiakkal is. Először Api költözött hozzájuk, mindent megtett, hogy az öregeket kiszolgálja. Gyermekként viselkedett apósával, anyósával, főzött rájuk, takarított.
Api Erdélyből jött, pilótaként részt vett a II. világháborúban, szüleit, testvéreit ritkán látta. Édesanyja haláláról is későn értesült. Vadászpilótaként sok veszélyes útja volt, ez a szívét megterhelte. 1945 után műszerészként helyezkedett el, járta az országot. Jókedvű, bohém természetével mindenkit megnyert. Székely-góbés tréfáival, bölcs mondásaival, tiszteletet érdemlő életével sokak szeretetét kivívta.
Ez a fehér kis ház és udvara a béke szigete.
(Kühne Katalin)
(A fenti írás megjelent a Kortárs Magyar Irodalom Kiadó
CSALÁD – háborúban és békében c. kiadványában,
ami letölthető erről a címről: http://poeta.hu/ingyen/CSHB_F_2022.pdf)