Háború
Édesapámat, Kühne Lászlót 1939-ben sorozták be katonának. A II. világháború kezdetén a németekkel együtt haladtak. Miskolcról indult a sereg, Észak-Magyarországon át Győrbe. Onnan pedig a távoli harcmezőkre, Oroszországba. Ez a háború előre vetítette a magyar katonák és a mellettük menetelő németek sorsát is. Édesapám a harctéren naplót vezetett, amit jóval később, nyaranta formázott késszé Mórahalmon, anyósáéknál. Akkor még nem volt számítógép, csak írógéppel dolgozott. Én örököltem írásait, amint felnőttem, és dolgozni kezdtem, elővettem ezt a kötetre való írást, a harctéri fotókat, leveleket, a kis családunk tagjait, és számítógépbe vittem. Megjelentettem 2007-ben Töredékes harctéri napló (1942-43) címmel. Mi boldogok lehettünk, hogy nagyszüleimnél nyaralhattunk, felejthetetlen emlékeim között tartom számon.
Édesapám íráskészségét nagynénjétől, Kaffka Margit írónőtől örökölte, tanári munkája mellett írogatta írógéppel minden írását, ami több kötetre való lett. Most idézek a fenti műből:
Utolsó töltényét is kilőtte.
– Kézifegyverek: lövésre kész – sziszegem hátra. – Figyelni a torkolattüzet. Elölről minden pillanatban várom a lövések puskatűzzaját. De semmi, semmi. Rövid, mégis úgy tűnik, borzalmasan hosszú idő után már a percmutató útja érdekel csak. Nagy a csend. Egyszerre kis lökést érzek balról. A “mester” éppen csak megböki keze fejével karomat, leheli arcomba: “Tessék nézni” – a látvány minden képzeletet felülmúl, legalábbis én így vagyok vele. Megpróbálom leírni. Észak felől fiatalabb a tölgyes és ritkább is. Jó lehetett a kilövés az ellenségnek. A rajtaütés sajnos 100 %-os, sikerült. A hosszúkás hókupacokból itt-ott kiáll valami. Élettelen emberi testek és szerszámaik, fegyvereik. Ki se lehetne tépni fagyott és az örökké tartó mozdulatlanságtól merev kezükből. Valami ötven, de inkább hatvan magyar fiú fekszik itt, elszórtan, ahogy szétugrottak, és lehetőleg kis célt akartak mutatni, ledobva magukat. Egy szakasznyi honvéd árkász, amely egység négy rajból állt. Az elesettek sapkáján a drága nemzeti színű szalagocska: mostanában képezték ki őket. Utászcsizma – a talpa. Úgy jöttek ki a frontra, hogy majd itt kap mindenki a felváltottaktól. Szegény M. r. 2. Honvéd Hadsereg és szegény Magyarország. Mi ez, harctér, vagy vágóhíd? Lőszerük: 1 árkászra 40 db töltény jut. Úristen, mi van ilyenkor? Géppuska, golyószóró nem biztosította őket, még 1 db német automata fegyver sem. Lovat sehol se látok. Tisztet sem, bár egynek itt kell lennie, ott fekszik köztük. A hóból kilátszó eszközök közül sokat felismerek.
Az emberek hátán lévő szerszámbőrönd púpozza föl a havat, mely itt, az erdőben mintha vékonyabb volna. Éppen ezért még meglátom egy hosszú nyelű csákány végét, egy ácsbárdot és egy erdei fejszét is, félig a puha hóban. A század másik, nagyobbik része, a parancsnok és más tisztek vezetésével, a kerékpáros árkászok, a robbantó raj, az árkász század vonat, a kétfogatú országos jármű, a szerszámkocsi, a mozgókonyha és a málhás állatok valószínűleg jobb úton meneteltek. Azután többet is látok, mert itt – az úton – mélyebb a hó, egy széles gödörfélében, így sokkal lassabban haladunk. Itt, jobbra egy volt katonánk a hátán fekszik, üres tölténytáskái mutatják, utolsó töltényét is kilőtte, míg élt.
Amott a vérnyomok átütnek – pontszerűen – a régi havon, az így néhol rózsaszínben játszik. Egyikük elvonszolta magát egy pár méterre, ott sok a vér, sötétebb a folt a zúzmarás aljnövényzet mellett. Maga a hősi halott rémes, furcsának hat, az utolsó fájdalmas görcsök egészen kitekerték még a két nap előtt szép szál alakját. Odébb két, egymás közelében nőtt vékony fatörzs közé szorult fantom mered reánk: halott árkász, nem tudott elesni. Balra is látok egy sápadt arcot, csodálkozó szempárt, a száj nyitva, tele hóval. És sehol sincs az arcok fölött vagy mellett pára.
(Ludendorff megállapította annak idején: “Annyi műszaki csapatot felállítani nem lehet, amennyire szükség van.” Honvédségünknek 1928-ban – amikor önkéntes évemet töltöttem – mindössze hat utász százada volt, ma, 1943-ban biztosan a háromszorosa. Most legalább egy ér-tékes szakasszal kevesebb. Isten rendelje föl lelkünket trónusa elé! Szívembe eddig szinte ismeretlen, mély részvét költözik. Sohasem találkoztunk, de Benneteket, szegény volt bajtársaim, míg élek, nem tudlak elfelejteni. Csehov Asztrov doktora úgy beszél, mintha rólam és ezekről a percekről volna szó: “Ha az ember éjjel megy az erdőn át, és távolról egyszerre fényt lát, akkortól nem érzi sem a sötétséget, sem a fáradtságot, sem az arcába csapódó gallyakat.” Hálaérzés önti el lelkemet, gondolom, társaimét is. Rövid, de annál mélyebbről jövő, forró fohász szakad fel az előbb még őrülten dobogó szívből. Megmenekülünk talán most már. Hazajutunk, hazajutunk. Édes Istenem és Szűz Mária… Már a sok-sok, hatalmas kárpáti fenyő, az az erdő magyar földön született: a miénk. Akkor is, ha még sokáig várni kell vagy nekem, vagy utódainknak arra. – “Atyám, legyen meg a Te szent akaratod.”
(Kühne Katalin)
(A fenti írás megjelent a Kortárs Magyar Irodalom Kiadó
CSALÁD – háborúban és békében c. kiadványában,
ami letölthető erről a címről: http://poeta.hu/ingyen/CSHB_F_2022.pdf)