Beszélgetünk
– Te nem lehetsz itt! – csóválom fejem. – Elfogult szeretettel nézel most is, és ahogy megszólalsz, már meg is csuklik a hangod.
– Nagyon büszke vagyok rád, csillagom!
– Tudom, hogy álmodok! Mosolyog a szemed, tiszta a tekinteted, mint régen. Itt ülsz, a szokott helyeden, a konyhában. Képtelenség!
– Gyere már, ülj ide egy kicsit az ölembe!
– Most nem azért, de…
– Na gyere, hisz tudod, mindig az én kislányom maradsz!
– Igen, igazad van! – adom meg magam. – A te szemeddel látok, a te génjeidet hordom. Felismerem magam benned. Felismerlek magamban. Ez a te turcsi orrod, ez a te tömzsi kezed.
– Tedd egy kicsit a kezembe, angyalom!
– De hisz…
– Ne foglalkozz vele! Csak add!
– Hát ezért nem lehet igaz. Hisz úgy elvékonyodtak az ujjaid az utóbbi időkben! Kerested a gyűrűt, amit majd hatvan éve nem hordasz, s amit én sosem láttam. Ez a kéz viszont a gyerek- és ifjúkoromból való. Ezzel fontad be valaha szorosan a copfjaim!
– Hagyd még egy kicsit, ne húzd el! Nehezedj rá nyugodtan a térdemre, megtartalak!
– Dehogy tudnál megtartani, ha most valóban itt lennél! Csonttá és bőrré soványodtál, visszafordíthatatlanul elerőtlenedtél. Értetlenül néznél rám, s nem ülnél meg ilyen nyugodtan. Kényszeres mehetnéked volna, de pár lépés után összeesnél. Nem is tudom, hogy szednélek össze a földről egyedül, mert mamuska már nem tudna segíteni.
– Nem tudom, olyan furcsa érzésem van, mintha anyu már nem is lenne…
– Nem tud bejönni hozzád, nagyon fáj a lába, a feje is betört, nagyon szédül, de beszélhettek telefonon. Jó lesz?
– Tinka? – néz rám.
– Kati. Én vagyok, papus, Kati. Anyu a telefonban várja, hogy beszélj.
– Ti… Tinka… – elfúló hangja még inkább álomszerű. – Jól vagy, drá… drága kisanyám?
– Papus, én jól vagyok. Kati vagyok. Mondd meg anyunak, te hogy érzed magad!
– Jóóól. Csak… én már nem… nem kerülök haza! Soha többé!
– Dehogynem! Csak enned kéne. Meg kell erősödnöd, és akkor hazajöhetsz! Mamus, majd megyek, otthon beszélünk. Szia! Papus, nem ülsz fel egy kicsit? Nem innál? Segítek!
– Jó. Próbáljuk meg még egyszer! – bólint értetlenül. – Hol vagyok? Miért vagyok itt?
– Papa, te nem lehetsz itt, hisz… De a múltkor igazán éreztelek a napfény melegében. Mintha megsimogattál volna.
– Katuska, megfogod egy kicsit?
– A régi trükk. A régi, huncut tekintet. Résnyire nyitva hagytam a szobád ajtaját, mintha bármikor kiléphetnél rajta. Mintha ott olvasnál vagy könyvelnél az íróasztalodnál most is. De a folyosón maradtál. Hanyatt fekszel, s furcsán, zavarodottan nézel fel rám. Mint amikor rajtakaptalak, hogy a fiókot locsolod. Vagy amikor félmeztelenül kilestél a folyosóra a kórházban. El akartál volna sétálni? Vagy csak szükséged volt valamire?
– Azt mondta anyu, csak néhány infúzió, és hazamehetek… – ingatja fejét. – Nem hiszem, hogy ez kórház! Itt úgy beszélnek velem, mint egy kutyával!
– Dehogy, papuska, olyan szépen szólt a nővér, pedig nem is látta, hogy itt vagyok…
– Jól van. Mindegy. Vigyázz édesanyádra!
– Hiányzol!
(Kutasi Horváth Katalin)