Elferdülve
Szóval már megint elfordulsz tőlem… Még szép, hogy megjegyzem, hisz mostanában ez egyre sűrűbben fordul elő! Nem kérsz belőlem, és kész! Nem, ez nem számonkérés. Nem is panasz, mindössze tény! Talán eljön az idő, mikor rám sem akarsz nézni soha többé? És csak megkérdem… Mi a bajod velem? Hogy nem tüntetlek fel jó színben? Vagy hogy nem hízelgek? Meg hogy nem szépítem meg állandóan az igazságot? Ez fáj, ugye? Eltaláltam? Meghiszem! De… Biztos, hogy jobb lenne, ha kedvedre eltorzítanám a valóságot? Babaházasdit akarsz?
Na nézzük csak! Nem kéne legalább olykor-olykor tisztán látni? Mindig csak a felszín! Az a rengeteg máz! A korrektor, a rúzs, a pöndörítő; a bájvigyor, a rejtett szarkaláb, az elleplezett fájdalom, a feltöltött ránc, a megélénkülést imitáló ajkak… Vedd már észre, hogy mindenki csak manipulál! Már azzal is, hogy mit mutat meg, hát még, hogy hogyan! Őszintén… Nem csömörlöttél még meg az állandó színjátéktól, képmutatástól? Biztos, hogy továbbra is erre vágysz?
Jól van, dobd csak rám azt a leplet! Milyen jó, hogy épp van egy kéznél! Te most komolyan azt hiszed, kíváncsi vagyok rád? Amúgy meg mégis mire jó ez az egész struccpolitika? Lépten-nyomon úgyis ott vannak a kirakatok, a tágra nyílt ablakok, a vitrinek, a bekeretezett képek, és akkor a visszapillantó-tükrökről még nem is beszél…
Placcs… Hát igazán gratulálok. Finom érzékkel, kulturáltan megoldottad a problémát. Igen, még így, összetörten is papolok! Látom, soha nem hallottál Gogolról! Persze, hogy van kedvem még ilyen állapotban is irodalmazni! Durr! Na jó, hát akkor neked már nem mondom el, mire is gondolok… Pedig elismerhetnéd, mikor eltakarítasz az útból: Nem a tükröt kellett volna átkoznod, ha a képed ferde!
(Kutasi Horváth Katalin)