Mustra
Ahogy ott álltam, egyre feszültebbé váltam. Tele voltam bizonytalansággal, pedig döntenem kellett volna végre. Az idő meg mintha szándékosan felgyorsult volna, ellenem dolgozott. Élvezte, hogy ki vagyok neki szolgáltatva. Nem is tudtam, kire is haragszom jobban: a múló percekre, vagy saját magamra. Boszorkányos kacajokat hallottam ki az óra ketyegéséből. Aztán hirtelen feltártam az ajtót, s magamat is meglepve váratlanul felcsattantam:
– Már megint itt illegeted magad? Mégis ki kíváncsi rád éppen most?! A múltkor is tiszta gyötrődés volt az egész nap veled! Szerintem talán még élvezted is, hogy fájdalmat okozhatsz! Rossz belegondolni is!
– Ohó! Hát ez a hála?! Kösz, hogy elviseltél! Micsoda megpróbáltatás lehetett! Csak mondom, hogy sokan örülnének ám, ha megkaphatnának! Kicsit furcsák az igényeid! Túl finnyás vagy, nem gondolod? Hozzám kéne szoknod! Ne feledd, általam kiemelkedhetsz! Ez is számít, nem?
– Tudod, az a baj, hogy én máshogy, vagy talán… sehogy sem szeretnék kitűnni! Amúgy most legszívesebben csak úgy elsétálnék, fittyet hányva mindenre…
– Akkor most mit is akarsz? Döntsd el végre! Ki ér rá bajlódni veled, ki kíváncsi a siralmaidra? Nézzétek, nekiáll itt lelkizni…
– Hát te is itt vagy? – fordultam el terhessé váló vitapartneremtől, és sietségemről alaposan megfeledkezve elgondolkodva nézelődtem tovább.
– Hahó! Én sem kellek? Én sem felelek meg? Tán engem is ejtesz? De most tényleg… Ennyi volt csupán? – lepett meg a másik kihívó hangjával. Egészen kizökkentett rövid kis mélázásomból, de az események igencsak felgyorsultak, csak úgy kapkodtam a fejem. Olaj volt minden egyes szó a tűzre, valóságos perpatvar kezdett kialakulni miattam körülöttem.
– Ugyan, te cafka! És mégis mit képzelsz, mitől vagy jobb, mint én? – válaszolt helyettem Piroska. Amúgy – mint bárki láthatja – esélyem sem volt megszólalni ebben a pillanatban.
– Attól, hogy te régebb óta próbálkozol nála, többet mutogathattad, kínálgathattad magad, semmivel sem vagy előrébb!
– Már ne is haragudj, nincs veled semmi baj, de most egyszerűen nem rád van szükségem! Egy kicsit merev vagy, és túl komor, most valami másra vágyom! – magyarázkodtam Pepitának.
– Na vonulj vissza, kisanyám! Hallottad, vagy nem értesz a szóból?! Hagytad magad befűzni! Ne lógasd az orrod! Más is járt már így!
Nem tudom, miért érezte magát ennyire nyeregben Piroska, de egyre inkább bosszantott. Szerencsére volt, ki megfeleljen helyettem, jól felvágták a nyelvét Pepitának is:
– Aztán mégis mire ez a fene nagy öntudat, te drága? Ha jól látom, itt labdába se rúghatsz éppen! Netán tévednék?
Hogy mit válaszolt Piroska, arra nem is figyeltem, mert másvalaki kötött le anélkül, hogy megszólalt volna.
– Szívem szerint téged választanálak… – szóltam elérzékenyülve, de a bensőséges pillanatot azonnal széttiporta a kikérő, agresszív hang:
– Ezt a lepusztult, olcsó kis kur…
– Elég volt! Hallgass! – szakította félbe Piroska féltékeny kirohanását Dorka. – Te mindig csak saját magadra gondolsz! Hogy megőrizd az alakod, hogy tökéletes legyen a formád. Hogy ragyogj! Hogy mindenki szeme megakadjon rajtad. És egyszerűen képtelen vagy igazodni, alkalmazkodni.
A pillanatnyi hökkent csendet kihasználva gyorsan még ennyit tettem hozzá elégedetten mindehhez:
– Igaza van Dorkának! Állandóan csak nyomást akarsz gyakorolni rám, egyáltalán nem hagyod, hogy magam lehessek. Nem segítesz, hogy jól érezzem magam a bőrömben… Kezdettől fogva be akarsz törni, egy kicsit sem idomulnál hozzám. Nem elég, hogy el kell viseljelek, még jópofát is kell vágnom hozzád! Szó sem lehet rólad!
Piroskának majdnem torkán akadt a szó, s ajkára fagyott a korábbi gúnyos vigyor, de nem adta fel egykönnyen a harcot. Könnyed kis eleganciája sok mindenen átsegítette már. Most egy fokkal finomabb hangot ütött meg, de a cinizmustól nem tudott megszabadulni:
– Na igen, rád ismerek, ez vagy te! Ha csak lehet, a könnyebbik utat választod! Mindig csak a saját kényelmeddel vagy elfoglalva! Sutba dobod az illemet, fütyülsz az elvárásokra, megveted a klasszikus, elegáns formákat!
– Ugyan, Piroska, miért baj az, ha valaki lezser vagy sportos? Miért kell mindenkinek úgy kinéznie, mintha skatulyából rántották volna elő?! – kérdezte szelíden Dorka.
– Kényeztesd csak, járj a kedvében, úgyis arra vágyik, aztán ha megun, ha elhasznált, szépen eldob, s tán meg sem köszöni, hogy hasznára voltál! Ne mondd, hogy nem szóltam! Sok ilyet láttam…
Már-már egész barátinak tűnt az egyébként harcias amazon, szinte meglágyult a hangja, s miközben belegondolt mindebbe, elfelejtkezett cinizmusáról, visszatetsző magakelletéséről, ott állt pőrén feltárulkozva, s bevallom, csaknem megenyhültem irányában.
Piroska észrevehette pillanatnyi szimpátiámat, mert egy gyenge kis kísérletet tett még:
– Tudod, hogy velem bárhol megjelenhetsz, akár fel is léphetsz!
Persze kezdett volna visszatérni fellengzős hangszíne, sértődős, kioktató hangneme, de megszólalt az előszobacsengő, így csak ennyit válaszoltam:
– Igen, de veled sajnos mindig tudom, hol szorít a cipő…
Az újabb csengőszóra összerezzentem, majd – inkább ösztönösen, mint tudatosan – kinyitottam a bejárati ajtót, s magamat is meglepve gondolkodás nélkül Peti nyakába ugrottam. Mintha a megmentőm toppant volna be.
– Mezítláb jössz? – tréfálkozott. – Ugye nem ebben a piros topánkában akartál meghódítani? Még ez a pepita kis surranó is sokkal jobban megfelelne a célnak!
Na erre aztán szívből elnevettem magam, mert tompán ugyan, de hallottam még Piroskáék reakcióját. Egyszerre éreztem meg az újra felerősödő, önző sértődöttséget és a Pepitában szétáradó, jóleső elégtételt.
Be kell vallanom, Peti természetes viselkedése, jókedélye engem is egy csapásra felszabadulttá tett, s elcsendesedtek bennem a kétely hangjai. Peti közvetlensége elvette az első igazi randi nyugtalan feszültségét, s minden olyan egyszerűvé vált ott, a nyitott cipősszekrény előtt. Valahogy nem is jutott eszembe, hogy gyorsan becsukjam az ajtaját, s így elleplezzem tanácstalanságomat.
– Tudod, Panka, én ezt a dorkót ajánlanám ma délutánra! – mutatott Dorkára, legkedvesebb s egyben legkényelmesebb lábbelimre.
– Jól választottam! – sugalmazták érzékeim, miközben hálás örömmel néztem Petire. De ezt mondtam:
– Ó, Peti, imádom ezt a csukát! Nekem is Dorkához húzott a szívem, bevallom! De jó, hogy itt vagy!
– Te nevet adsz a cipőidnek, Panka? – kérdezte, miközben finoman megsimogatta az arcom. – Neked csak ne húzzon máris máshoz a szíved! Na, mehetünk?
– Hova viszel?
– A Normafához.
– Az lett volna csak igazán a neked való terep, Piroska! – nevettem, miközben rácsuktam a cipősszekrényt.
Annyira lekötött Peti csodaszép, mosolygós szeme, kellemes hangja, hogy a bejárati ajtó finom kattanását már alig hallottam. Vagy tán nyitva felejtettem? Egy biztos: szívembe zártam őt.
(Kutasi Horváth Katalin)