Karácsony idején
Mínuszoknak erdejében fenyők szűkölnek a télben, égnek dermed néma jajuk, egyre fehérebb sóhajuk. Szűziesen öltözötten pukedliznek szél-köntösben. Csodálattal lesnek körbe, ránéznek a jégtükörre, szépnek találják magukat, megvillantják tobozukat. Bókolnak a csillagoknak karácsonyi fénypalástban, megszépülnek, üdvözülnek gyantapöttyös illatárban.
Békességet szimatolnak arra járó apró vadak, menedéket kínálgatnak tűlevéllel tűzdelt gallyak. Ábrándozva simogatja holdsugár az árnyaikat, szeretetbe beburkolja, megpaskolja vállaikat. Olyan gyengéd, oly megható, lelkemet is megnyugtató: remény csillan fenn az égben, melegség árad a légben, csillag ül a fenyőcsúcsra, vigyáz a fa, meg ne szúrja… Kismadárkák borzolódnak, szép énekre hangolódnak, díszként csücsülnek az ágra, békét hoznak a világra.
Aki ekkor erre téved, áhítattal néz az égre, pont úgy érez, mint a gyermek: megértett valamit végre. Fenyőálom beporozza, édes érzet fátyolozza, csodának lett most tanúja, megszólal az alleluja.
Hazaviszi, egyre hallja az erdei fenyves neszét, csillagokkal teli égbolt birizgálja az ereszét. Egyedül van otthonában, fenyőgallyal ékes házban, köré gyűlnek erdőnépek, cirógatják emlékképek… Megjelennek dédapái, mosolyognak unokái, ide-oda jár a szeme, párás lesz a szemüvege… Észreveszi önmagukat, az együtt járt sok szép utat, elhomályosul a fénykép, de nem gyötri újabb rémkép. Mindaz, aki itt van vele, szeretettel rakja tele, érzi a díszeknek súlyát, visszanyeri egyensúlyát.
Boldoggá teszi az ének, köszönheti fenyvesének, néhány toboz itt van vele, kattan a doboz fedele, elszenderül, meg-megrezdül, ahol jár, ott csengő csendül.
Fenyőálom
Egy
fenyő
ásított,
álmodozva
szemlélte egyre
a csillagos eget…
Tán a holddal szemezett,
vagy kacérkodott ledéren.
Tán beleszerelmesedett a
hópamacsokkal tűzdelt bokrokba,
illegette magát a szellőjárta
dombok formás lankáinak, völgyeinek.
Hagyta, hogy hótakarója vastagodjon,
nem félt attól, hogy letörik a súlytól az ága,
hitte, hogy lesz még milliónyi új toboza, s friss vágya.
Így pilledt el.
Megcsillantak
a hókristályok
álmaiban…
Fenyőmenedék
Zimankóban ködös álom, hívogató út szalad. Tán még ki is tér előlem, ha mégis lassabban halad. Tölgyek néznek rám kuszáltan, hogy lehet, hogy meg se álltam. De hát nem engedte vágyam! Girbegurba ösvény mentén hótól roskadnak az ágak. Riadozva hajbókolnak, méregetve ingadoznak: megmutassák-e titkukat. Jó szívekre rá is bíznák, bőkezűen osztogatnák, épp úgy, mint az alamizsnát. De itt-ott micsoda arrogancia! Nincs itt semmire semmiféle garancia!
Nem sejthetem, hova tartok, hiába megyek a jelen, újra egy helyben toporgok, de megindít egy jobb sejtelem. Boltozatok alatt járok, gallyakból épült kupolám. Dértől szőrös minden levél, pettyegetett, kontúrölelt. Elérek egy kis tisztáshoz. Különleges varázs burkol, rabul ejt a gyantamámor. Fenyők védelmezik büszkén tobozaik növendékét. Tüskés szavuk, féltő jajuk. Magasra nőtt, sudár lányok: szoknyácskájuk jó kövér, minden irányban bókolnak, csókra nyújtják karjaikat. Viszonoznám köszöntésük illendően, úriasan, ám akárhogy próbálkozom, nem érem fel kacsóikat. Táncra invitál tartásuk: elegáns és mégis kajla, óriássá nőnék tüstént, ha ez lehetséges volna.
A leányok nyaka mögül nyaklánc helyett madár villan, mintha illetlent csipogna, felkacsint a fenyőcsúcsra, szégyenlősen megborzong hát, megvonaglik, széllel kacag…
Mit üzen a kacér lányhad?
– Megnézhetsz, de maradj távol, nem eszel te szaloncukrot soha az én ágacskámról! Karácsonyfát vegyél máshol! Másért növesztett az erdő! Nem akarok díszes éket, szépen fénylő nehezéket, itt kerestem menedéket… Ragaszkodom gyökeremhez, szél hasítson, ne a balta! Hótól roskadjon az ágam, ne a gőgös díszek húzzák! Nem akarok ricsajt, lármát, gyertyafényt vagy perzselődést, ne hagyjon el tűlevelem idő előtt fűtött zugban… Jön majd rám még meleg napfény, hogyha itt lesz az ideje, elvagyok én addig, ne félj, tőlem áldozatot ne kérj!
Egyszerre zúgták mindezt a gyönyörű fácskák a széllel, s akárhányszor közbe akartam volna szólni a legnagyobb hévvel, hogy megnyugtassam őket, a szépségüket, életüket féltő nőket… Betapasztotta a szám a jeges szél, aztán váratlanul helyettem beszél:
– Nem azért jöttem, amitől tartotok, sose lennék én gyilkos hóhérotok, itt vagytok szépek, maradjatok nagyon sokáig épek! Menedéket keresve jutottam én ide, a véletlen megérzés vezérelte szívem! Szaladtam egy hívogató ösvényen, nem változtat ez már semmiféle tényen, itt vagyok, mert ide kellett érnem, hisz nem sikerült a bőrömben megférnem…
Megkönnyebbülten sóhajtottak a fák, s mutattak egy rejtekutat, megsajnáltak tán. Ám szétfoszlott a köd, álom volt csupán! Ezt a fenyőmenedéket keresem egyre, de lehet, hogy csak egy toboz vág kupán?
Idő – ajándékba
A lelkem rándul belé, a szívem jajdul össze, ha a karácsonyra gondolok. Jó lenne valahogy túllenni rajta, csak úgy átugrani az egészet. Hogy hogy mondhatok ilyet? Hát csak úgy, ahogy gondolom, őszinte szívemből, fiam. Hogy én csak ne ugráljak? Te csak ne aggódj, nem fogok! Kell a nyavalyának ez az egész tülekedés, képmutatás, kitalálósdi, aztán meg a cserebere… Mennyi felesleges lom van már a szekrények rejtett zugaiban!
Ja, ha szükség van valamire, azt úgyis megveszi az ember, ha tudja. Ha meg nem tudja, akkor hiába van bármilyen ünnep is… De magyarázhatok én itt, úgyis mindig beadom a derekam, belemegyek én is ebbe az esztelenségbe. Igen, tudom, ott vannak a gyerekek… Persze, miattuk… Tiszta műbalhé az egész. Persze, hogy nem gondolom komolyan, csak eltúlzom a dolgokat! Még az advent közeledtét sem várták meg, mióta megy már a csinnadratta! Kínjukban nem is tudják, miért mennyit kérjenek…
Igazán kíváncsi vagy, hogy mit szeretnék karácsonyra? Van időd meghallgatni? Mert elsőként időt kérnék neked, hogy ráérj érdemben beszélgetni velem. Tényleg ráérsz most? Hát akkor figyelj: egészséget szeretnék leginkább. Új lábat, mert alig tudom csúsztatni, főleg ezt, recseg-roppan, nyilall a térdem, feldagad, feszül a lábfejem. Igen, mind a kettő. Egyben van a lábszárammal. Tessék! Hol a bokám? Á, a vízhajtó nem segít már ezen! Aztán jó lenne egy új nyakcsigolya, hogy megtartsa a fejem. Már nehezemre esik ez is. Igen, kitámasztom, ha tudom. De akkor hogy porszívózzak például? Nem komolytalankodom. Ki csinálja meg helyettem? Eltaláltad, új kéz is kellene. Ezek itt erőtlenek, gyengék. Abszolút nem tudok fogni… Jól van, nem folytatom. Nem szeretnék semmit. Csak… nézz majd ránk, hogy megvagyunk-e még apáddal. Az unokákat is hozd! Ők… ti… mégis mit szeretnétek karácsonyra?
*
Nyakunkon a karácsony! És sajna egyre nehezebb szót érteni az anyámmal. Hiába, öregszik. Még jó, hogy végül megkérdezte, minek örülnénk… Dehogynem szereti az unokáit! És előbb-utóbb mindig megveszi, amire szükségük van. Most is. Hogy akkor mi a baj? Semmi! Elege van abból, hogy még a csapból is a karácsony folyik, pedig még mindig egy teljes hónap van hátra… Belefáradt már a hétköznapokba is, hát még az ünnepekbe! Itt fáj, ott fáj, nem tudtam kiszedni belőle, ők minek vennék hasznát.
Hogy akkor mi a csudát vegyünk nekik? Azt hiszem, nincs szükségük semmire, csak hogy láthassanak minket, szóljunk néhány jó szót hozzájuk. Majd nézünk valamit a szekrények alján… Viszont semmibe nem kerül egy kicsit úgy igazgatni a napjainkat, hogy ők is beleférjenek, csak egy kis emberség kérdése…
Végül is van még idő addig, hátha meglátok, meghallok, megérzek valamit. Néhányszor elnézek addig is hozzájuk, mégiscsak a szüleim! Ki tudja, meddig tehetem még meg? Nem baj, ha apám is kipakol a nyavalyáiról, és szerintem a te szüleid is örülnének, ha akár egyedül, akár közösen – ha lehet, unokákkal – többször mennél… Bármilyen apró segítséggel komoly hasznukra tudnánk lenni, az biztos!
Gyantavarázs
A
fenyő
álmait
hó dédelgeti,
ringatja az erdő,
dajkálja
a szél, finom
rezdülések járják át
a testét, végigéli múltját,
lesi jelenét, misztikus árnyékok
simogatják
egyre, s hajladozik
napsütötte bércek kebelén,
eljátszanak tobozai darával és
dérrel, zúzmarát is megtűr jeges ágain.
Kihúzza
a törzsét,
egyenes
dereka,
fellegig
nyújtózik,
takarja a
tél, őrizzük
emlékét,
nem kell őt
kivágni,
gyantájától
felfénylik már
titkok mosolya.
Párban
Kis
fenyő,
didergő,
holdfényben
ezüst-szendergő,
merre
szállhat
sóhajodnak
hópermetes szele?
Hullajtanál tobozodból?
Megsúgnád, hogy mi az álmod?
Menedéket
nyújtanál még
tűleveled oltalmában?
Ha madárként rád röppennék,
megrázkódnál, s rám hullna bánatod súlya?
Vagy csak ringatnál szelíden, elfeledve kínjaidat,
tán még marasztalnál is, hogy magányodat feloldhassam?
Dalom
Dalod
társa,
így lesz
maradása.
Ha angyalhaj rezdül
Egy angyalhaj
rezdült az ágon,
ő volt a legboldogabb
az egész világon!
Békesség lett a része,
s annyi mosoly az elismerése!
Örömmel nézte, ki látta a táncát,
nem győzte csodálni ezüstös csillogását.
Megcirógatta a harang nyelvét,
elnyerte egy üveggömb törékeny szerelmét,
majd kacérkodott a szaloncukorral,
míg a gyertya szolgált egy kis humorral.
Nem szóltak semmit a fenyőfagyöngyök,
de elsimultak a bánat-göröngyök.
A mézeskalács tán még édesebb lett,
s jól megfért a habkarika mellett.
Gyanta- és fenyőillat áradt,
a kandalló tetején narancshéj száradt.
Talán egy igazi angyal szállt erre,
s lehet, hogy itt marad szilveszterre!
Ha az ablakon néhány hókristály csillan,
szemünkben újra reménység villan,
szebbé válik a karácsonyi éj,
olyan lesz a szoba, mint egy meghitt szentély.
Mosolyog minden dísz, amerre csak nézel,
még az is lehet, hogy vidáman fütyörészel,
észre sem veszed, s könnyebb lesz a lépted,
lehet, hogy mindezt már gyermekszemmel nézed…
A felnőtt jött be a bűvös kis fához,
a tékozló fiú tér így meg apjához,
valami nagyon mély szakad fel lelkéből,
megszabadul az elmúlt év terhétől.
Ficánkol az angyalhaj,
megrezdül az ág is,
néhány pillanatra
szebb lesz a világ is!
Félrelibbent az angyalhaj
Panka kimérten, elgondolkodva ment nagyanyja felé, ugyanis rájött valamire, amit kénytelen volt magában tisztáznia, és muszáj volt megosztania, hogy tovább tudjon lépni.
– Mama, elvesztettem valamit! – mondta szokatlanul csendesen, elkámpicsorodott arccal a kislány.
– Biztos előkerül hamar. Mi az, amit keresünk, Pankám?
– De hisz! Ugyan… Reménytelen!
– Nem ismerek az én kis unokámra…
– Tudod, mama, volt valami mesés varázs, valami várakozásteli, furcsa izgalom, ami most elszállt.
– Húha, itt valami nagyon komoly dologról van szó! Mi történt? – kérdezte meglepett kíváncsisággal nagyanyó.
– Azt hittem, valóságos csoda, ahogy évről évre ott áll egy gyönyörűségesen feldíszített karácsonyfa: csupa titok lengi körbe, mintha varázslatos légáram mozgatná meg a sok fényes angyalhajat, mintha valami földöntúli muzsikára táncolnának a szaloncukrok!
Nagyi már kezdte sejteni, mire akar kilyukadni a kislány, de nem akarta félbeszakítani, úgy érezte, jobb, ha kibeszéli magából a kislány, ami benne van.
– Nagyi, hát nem szólsz semmit?
– Hallgatlak, kicsim. Mi bánt pontosan?
– Azt hittem, különleges tündérkezek vannak a dologban, s hogy az ajándékok is valamiféle jutalomvarázslat segítségével kerülnek a fa alá…
– Szóval leselkedtél, kíváncsiskodtál, most meg csalódott vagy…
– Egy világ dőlt össze bennem, mikor a kulcslyukon át megláttam nagyapót, ahogy felállítja a fenyőfát!
– Azt hittük, elindultál a boltba!
– Aztán el is szaladtam. Mikor visszajöttem, akkor meg elmentem előbb hátra, és bekukucskáltam az ablakon. Láttam, ahogy díszíted a fát!
– Szóval hiába csalt egyből a jószágokhoz nagyapád, mikor megérkeztél…
– Olyan szép volt, és most összeomlott minden! Kilestem a papát, ahogy a kamrában az ajándékokkal matat. Azt hitte, hozzád jövök, hogy egyedül maradt, de a kíváncsiság sehogy sem hagyott békén.
– Sajnálom, kicsim!
– Nem is próbálsz meggyőzni, hogy rosszul láttam, hogy tévedek?
Nagyanyja csak kedvesen megsimogatta, és annyit mondott:
– Nem, Pankám… Hát a végén itt felnősz nekem?!
– Most már mindegy! Én rontottam el – ölelte át szeretettel nagyanyját a lányka. – Jövőre díszíthetem veled a karácsonyfát?
– Eljöhetsz kiválasztani is – buggyant ki a felszabadult örömkönny nagymama szeméből.
*
Julcsi mikor meglátta az urát, szomorkásan jegyezte meg:
– Nem voltunk elég óvatosak, Pistám!
– Mire gondolsz, Julcsikám?
– A mi kis Pankánk hirtelen felnőtt, mindent kiderített a karácsonyfa titkáról…
– Hogy a manóba fordulhatott ez elő?
– Hát, ma is vannak még kulcslyukak, ablakok és éberen figyelő, kíváncsi, lopakodó kisgyermekek…
– Értem. De talán jobb is így! Bár olyan jó volt elbűvölni, csodálkozni látni Pankát! Hogy meg tudott lepődni! Még rám is átragadt a varázs, ami megszállta, körbevette őt!
– Milyen jó dolog is a gyermeki hit, a fantázia, a várakozás nyugtalan öröme! Emlékszel még, papa?
Igen, Pista még emlékezett, ő hogy élte meg annak idején azt, amin most Panka átmegy, de valami hasonló varázslat a mai napig is mindig megszállja készülődéskor: ez egyfajta megmagyarázhatatlan béke, jóleső elégedettség, meghitt öröm. Jó volt gyermekének, unokájának is megteremteni ezt a leírhatatlan, örömteli érzést, és jobb embernek érezte magát mindig, amikor szívében és lelkében felkészült, mikor közeledett a karácsony…
– Mérges volt? Dühöngött? – kérdezte még feleségétől, de szerencsére azt a választ kapta, amit remélt.
– Szelíd, szomorú csalódottsággal mesélte el, hogy szembesült az igazsággal, de nem vádaskodott. Jövőre komoly segítségem lesz ám a fa feldíszítésénél! – mosolyodott el nagyanyó, és ez a mosoly átragadt nagypapára is. Mikor belépett Panka, olyan jóleső érzés kerítette hatalmába, ahogy rájuk nézett!
– Mikor jönnek meg anyáék? Megrázhatom majd én a kiscsengőt? Mikor nézzük meg az ajándékokat? Nagyon szépen becsomagoltátok őket!
Nagyszülei megkönnyebbülten felnevettek Panka fokozódó izgatottságát látva, mert kíváncsiságát a jelek szerint nem veszítette el, sőt: csak még hálásabb szeretettel bővült.
(Kutasi Horváth Katalin)