Karinthyhoz
Jó volna összefutni veled a Hadikban,
Ki Khárónnal is tréfálkoztál egy ladikban…
Foglalt Páholyod körül matatok,
Őszinte érdeklődést mutatok,
Szellemiséged körül kutatok,
Nyugatosok, mutassátok magatok!
A kávé örök.
A leves fekete. Török.
Pálcát senki fölött nem török.
Ám hidegen hagynak a tiszteletkörök.
Itt már mindenki ír.
Meredten hajlik a nyír,
Van, ki minden vesszőt kinyír.
A köz pontoz,
Alig van, ki központoz,
Alig van, kinek értem a szavát, szívét.
A régi megkopott, elvesztette a színét.
Van, hol a hangzás könyört támasztó gyönyör.
Ám van, hol a színes felszínes.
Néha az egyszerű a kegyszerű, nagyszerű.
Nem a toll, a gép forog, nem éppen lantszerű…
Szabadon görgetjük a sorokat,
Egyre csak töltjük a sírokat,
S miközben sokunk csak írogat,
A feltámadt Költő biz sírogat…
Ő ijed, s nem ő, ki riogat.
Itt mindenki költő? Előállt rímfogat?
Az Árkádiára még ki fogad?
Elszaporodtak az írók,
S a költészetet kinyírók,
Kevesen vannak a nyelvüket bírók,
Sokan a like-okban gazdag bárók:
A pozitív visszajelzésre várók,
Az elismerést kisírók.
Paródiára méltatlan billentyűkoptatók,
Vagy vannak még igényes írásra foghatók?
Munkál a megjelenési láz,
Az se baj, ha helyesírást aláz,
Mindenhol mindig jelen lenni,
Udvarias bókokat bezsebelni…
Karinthyádában lehet vezekelni!
Ahol a part szakad
Kő kövön megmarad, hal halad
untalan, azt hiszi, jó fele.
Víz sodor holtodig, csobban a
vágykavics, így dalol éjjelig.
Úszol, amíg lehet, úton a
képzelet, szerte az értelem.
Fodrokat keltenek óhajok,
ihletek, nem lelem én helyem.
Pikkelyek fénylenek: kék egek
képtelen, végtelen vágyai.
Átvezet mindenen, rést keres
szüntelen, szíve is megremeg.
Kő mered egyre csak, megmarad
mámoros álmai fintora.
Duzzad a víztömeg, felkap a
rettenet, elrebegem veled
Azt, ami szívügye: tátrai
szél heve, pusztulat hírnöke.
Átkelek még veled, édeni
gát vezet, hagyjuk a kőfalat!
Siklani még lehet, tapsol a
végzetem, átkom is ránevet.
Néma az indulat, ég heve,
itt vagyok, épp, hol a part szakad!
Tátra-vágy
Ha visszatérni lenne mód, csak egyszer!
A vágyam oly szelíd, de képtelenség…
Nem mossa átkom már le semmi vegyszer,
De elnyel úgyis majd a végtelenség!
A Tátra őrzi sóhajunk, s az ember
Talán maga a pőre védtelenség…
A csobbanó patak s a fenyves ránk vár,
Csak egyszer múlna végre el a járvány!
Vakablaklét
Nem szeretném magam már megmutatni,
Nem kell, hogy látva lássatok!
Épp elég vagyok én önmagamnak,
Mélyebbre nem kell, hogy ássatok.
Szeretnék hinni a lidérces fénynek,
Betörhetitek az ablakom.
Tudok én malterba burkolózni,
S megvakulhatok egy hajnalon.
Összetart még a habarcs, a vasrács,
S dereng a kereszt a múltamon,
Felrémlesz te is, benéztél hozzám,
Szilánkom ott van az ujjadon…
Vagdosódás
Egy-egy kő hull. Vágynehezékeim. De ne vágjunk a dolgok elébe! Szavak gyülekeznek: megáradt lelkem megnyirbált foszlányai. A papír – és a szó – éle sebez. Veszélyes fegyver. Mindig van, ki rajtunk köszörüli a nyelvét.
Kicsorbul az idő. Feszül a zsinór, a kötél. Elevenembe vág. Hogy milyen szűkre van szabva a lét! És feszül a húr, az ideg. A való rideg. A téli éjszaka hideg. És hány holló repül át az űrön?! Pattan a lég, roppan a jég, csattan a vég, minden egész darabokban rég… Hogy nem kell kiélezni az amúgy is komor helyzetet? Vágom… Ne vagdalkozzak ilyen fura képekkel, ugye? De lassan a végtelenségig megnyirbálják szabadságomat. Elvágnátok valamennyi utam? De akkor mégis hogy vágódhatnátok be nálam?
Sínen vagyunk. A vágányok összekuszálódnak. Ránk vágódik a vagon ajtaja. Kisiklik tehervonatunk. A régi vágásúaknak nincs maradásuk. Kivágják őket, mert nem tudják kivágni magukat. Élesedik a helyzet és az elménk. Kiéleződnek az ellentétek. Van, ki felvág. Van, ki bele-, ki-, le-, meg-, szét- vagy átvág. Életbe vág a kín. Szisszen a félsz. Nyisszan az olló. Nyirbál a kertész. Ama vén…
Kattantak
Hú, de égő! Szerintem ezek itt szórakoznak velem! Kutya legyek, ha nem így van… Föl, le, föl, le. És ez így megy már órák óta. A végén még – bár nem akarom, hogy elcsavarják a fejem – becsavarodom! Föl, le, föl, le. Nem csoda, ha nem bírom a strapát. Na döntsük el végre, hogy mi legyen! Most álljon föl, vagy ne? Izzítsam magam, vagy higgadjak? Vagy föl, vagy le. Most mégis mit akartok tőlem? Bebizonyítani, hogy már kiégtem? Hogy már nem vagyok jó semmire? Föl, le, föl, le. Ha ez így folytatódik, végül teljesen bekattanok. Egy kis kikapcsolódásra lenne szükségem! Á, ne is törődjetek az érzéseimmel! Föl, le, föl, le. Hát nincs megállás? Most már nem állok jót magamért! Ekkora feszültséget! Nem bírom az áramot, akarom mondani az iramot…
Mindenki jön-megy, villan a boka, felvillan egy mosoly, egy szempár, ott meg a harag szikrája, bevillan egy emlék, egy ötlet, megvillan egy fülbevaló, egy hajcsat, a tehetség… Aki teheti, villant. Melltartót, köldököt, műfogsort, vakut. Műveltséget? Á, az nem divat. Világos! Mindenki szerepet játszik. Irtózatos szemfényvesztés! Folytatódjék hát a komédia! Csapó! És merre van a fővilágosító? Föl, le, föl, le… Hoppá! Hisz ezek itt mind tőlem függenek! Körvonalazódik már ugye, mire megy ki a játék? Kapcsoltatok? Vagy még sötétben tapogatóztok? Na épp ez az! Állandóan csak kapcsoltok. Föl, le, föl, le. A napnál is világosabb! Ebben merül ki a szórakozásotok. Így persze, hogy hamar kimerülök. Na, ne merüljünk bele! Csak föl, le, föl, le…
Megvilágosodtam. Ti féltek a sötétben! Aha, csak tisztán szeretnétek látni… Nem, azért sem gyulladok be. De csoda-e, ha begerjedek? Hát jobb lenne szerelemre, mint haragra! De még mindig föl, le, föl, le… Én lemerülök, ti feltöltődtök… És mégis… kinek van erre energiája? Ó, ti kattantak! Hogy én kattantam be? Föl, le, föl, le. Hát csodáljátok? Kattintsatok már le! Mindenki kényére-kedvére kapcsolgat. Hagyjátok már békén azt a pöcköt! Nem dönthetném én el, hogy égve maradok még egy kicsit, vagy kialszom mindörökre?!
Őrizlek
Megmelegítesz, drága barátom, élvezem égő
lángod őseimet megidéző égi varázsát.
Ámulatot kelt, s megbabonáz még misztikus árnyak
fénytáncot járó ropogásának recsegése.
Húsom is isteni ízt nyújt, lángjaid hogyha simítják.
Átmelegíted a szívem, hadd nézzem lobogásod!
Ám ha az ösztöneidnek pusztító szava harsan,
terjednél tova gyorsan pusztítván nyomorultnak
búzavetését, hajlékára a rontást hoznád.
Őrizem inkább minden percben vágyteli lángod,
Ellobbanni se hagylak, ám ne is égj hevesebben!
Meg ne tévedj!
Nem menekülhetsz a fájdalmadtól, bárhogy is próbálsz.
Messzi vidékek, völgyek, tengerek, szép meseország
Csábító szava tán megigézhet pillanatokra.
Járhatsz távoli bolygók hátán, csillagok útján,
Képzeletednek nem szab gátat földi valóság.
Ám ami nyugtalan éjed árnyékában is munkál:
Elfojtott panaszodnak fájó, lelkedet rázó,
Szívedet ébren nyúzó, bántón bús dobogása
Nem hagy nyugtot a legszebb perctöredékben
Sem, hisz benned aléltan mindig tesped az átok:
Nem lehet édes békéd, pásztori múzsa se társad.
Ám ha a vágyaid hívnak az égbe, lelkedet reptesd,
Szállj magasabbra, a templomtornyokat érintsd ott fent!
Átjár tán a varázslat, s némi kis írt hoz a bajra.
Képzeleted még nyújt valamicske vigaszt, de ne hidd, hogy
Megmenekedhetsz, tüskék védik majd a virágod,
Illata bármily bódító, sose higgy a tavasznak!
Keringő
Ha véget ér a tánc,
elkering lelkem,
csillagokban
megpihen.
Ott maradtunk
(mutakárib)
A szívünk a boldog hegyek közt maradt,
mi dobban ma bordáim íve alatt?
Csak árnyékom indul, ha útjára kél –
S az emlékek árjára mordul – a szél.
(Kutasi Horváth Katalin)