KAMILLA
Szépen csengő neved
dallama árad,
gyógyvarázslat
megigéz.
Kamilla illata
száll fel a múltból,
mézzel kevert
lágy varázs.
Összemorzsolgatlak,
majd dédelgetlek,
szükségemben
kívánlak.
Nyugtatja bőrömet
krémbe zárt valód,
felkenhetlek,
üdvözít.
Ki
ültet
kamillát?
S mégis nyílik,
hálát sosem vár.
Ha
gyulladt
lelkedet
megnyugtatnám,
kivirágoznék.
Ha
gyulladt
szemedet
meggyógyítom,
rám nézel végre?
ARANYESŐ
Még sárgán bólintasz.
Elhull virágod,
s leperegnek
álmaid.
Álmaim aranya
esővel hull rám,
könnyű illat
permetez.
Halk
sóhaj
rám hullott,
nálad jártam,
bearanyoztál.
Már
bomlik
virágod,
varázsesőt
hullajt az ágad.
HARANGVIRÁG
Méhecskét ringat,
babonáz kelyhed mélye,
s tovaszáll álmod.
Szoknyát szoknyához
libbent a szél játéka,
táncol az erdő.
Társaid zúgnak már,
téged is hívnak
szellő húrján
pendülni.
Dér csípte harangod,
utolsót kondulsz,
majd elnémulsz
örökre.
Harangod megkondul
szél dallamára,
s veled ringok
a szélben.
Kis
szoknyád
meglibben,
s félrekondul
szép tisztességed.
Hány
harang
megkondul,
s összecsendül
szél sóhajában!
Míg
lila
szoknyácskád
összerezzen,
vágyunkat rejti.
Ha
templom
az erdő,
nyár tájékán
te vagy harangja.
AKÁC
Méz rejlik benned,
fürtjeid őrzik titkod,
illatod felfed.
Virágod csábít:
pillangóknak pukedli,
méheknek bókcsók.
Megrészegedtem én,
bár nem is ittam,
te bódítasz,
akácom!
Drága napfényt szívok,
részegülök én,
fürtöm rezdül,
elárul.
Hajtásoddal együtt
becsavarodom,
lila illat
száll felém.
Drága akácfácskám!
Szép zöld kontyodból
rám csüngeted
virágod.
Ha
kinyílsz,
füzért szól,
s akáccá lesz
minden bánatom.
Hány
füzér
harangoz
nyári reményt
tántorogva még?
(Kutasi Horváth Katalin)