A vége: bukás
(Tanner Ilonának)
Hisz porszemek vagyunk mind,
S porladnak emlékeink,
A világ is csak port hint
Szemünkbe, s érdemeink
Futóhomokként végzik,
S mind számolatlan parány –
Halványan talán rémlik –,
De sorsuk örök magány.
Részese vagy a Soknak,
S bár számon tartanának,
Semmibe vesznek, s dobnak,
Kényükre játszanának
A végletekig velünk.
Így minek is a tudás,
Hisz elvakítja szemünk,
S a vége úgyis bukás!
Bármerre
(Weöres Sándornak)
“Szórd szét kincseid”, megéri.
Gazdagabb leszel csak tőle,
Megnyugodhatsz hát felőle,
Oly fösvény az, ki leméri!
Ott leszel abban, majd kinek
Jut belőled, bölcs gondodból,
Megnyerő, szép mosolyodból –
Ne állj ellent majd senkinek!
Bármerre sodor a végzet,
Ugyanoda tartasz réges-rég,
Másokat jobbá tenni még
“Nem reménytelen kísérlet.”
Vágyaink verdesése
Tengerek öblén kék egek úsznak a múlt szelek szár-nyán,
Vijjog a hullám, dús tarajában is hangod varázsa
Éleszti újra a mámort, oly szép nászzene volt, mit
Napsugarak nyugovóra hanyatló pírja becézett,
Oly nyugodalmas volt az az este a part homok-ágyán…
Nászutasoknak érezhettük a talpa nyomában
Izgalmuk üde várakozását, nyugtalan útját,
Hullámok kacagásában szeleburdi sirályok
Lesték gondolatunkat, vágyunk rezge verését…
Minket a napkeltének a bája a parton igézett
Újra, s amint a mesében, úgy alakult ez az emlék.
Adria megbabonázott, csalt a lagúna világa,
Gondola úszik a mába, s a vén vaporettók várnak…
Érj el!
Nem lehetetlen a vesztem,
Én magam elhagyom egyszer
Önmagam és a fogalmam:
Merre keressem az álmom,
Hogy lehetek még világon?
Meglelem otthonom, énem,
Csökken a dőre szemérem,
Osztom a vágyam ezerrel,
Szorzom, amit kapok, érj el!
Kettényílt tengerünk
Tenger ringat sirályt,
Sirály ajkán sikoly.
Szél támaszt rút viszályt,
Riadt hajós rikolt.
Megfeneklett bárkám,
Szivárványom foszlik,
Elpártolt a párkám,
Reményem eloszlik.
Végtelen víz remeg,
Cet vergődik színén,
Benne Jónás kereng,
Száján van, mi szívén.
Ha partra vetődnék,
Megtalálnám célom,
Tehozzád szegődnék,
Levenném páncélom.
Kettényílt tengerünk,
Esély tárult elénk,
Ám elborult egünk,
Halál kúszott felénk.
Újra csak hánykódom,
Zátonyokra futok,
Ámbrák közt rázkódom,
Tán pokolra jutok.
Igazgyöngy a mélyben,
Kagyló rejti múltunk,
Meghallak a szélben,
hisz egymásba fúltunk…
Misnek
Átszökött nyilam már
bűvös körömön,
csalfa vágyam
babonáz.
Belőled élnek
Kiszárad páncélod,
mégis sütkérezel.
Megváltozik célod,
már nem ítélkezel.
Túlságosan ráérsz,
komótosan mozogsz,
szemed milyen bámész!
Te sosem mosolyogsz?
Mereszted a nyakad,
csodálod a vizet.
Békéd miből fakad?
S a halért ki fizet?
Tojásaid viszont
elorozzák tőled,
életeket kiolt,
ki megél belőled!
Sikertelen expedíció
(Illyés Gyula nyomában)
“Elfordulsz, a sík táj, a tenger fölissza”
múltunk örömeit, pedig a jelen
könnyeit kéne, s jólesne,
ha még egyszer letörölnéd bánatom,
s nem fájdalommá ringatná a víz,
mit megidéz, s a rét, mező sem
hiányod virágozná a héricsekben…
Benövi lépted az élni akarás,
felszántja lelkem a tagadás,
mert hiába kereslek útjainkon,
szétfoszlik a látomás, elveszítjük egymást
mi, a “Rendületlen fölfedezők”.
Pádinak
Lelkem libegni
hadd bontsam én is, érzem:
mélabú rezdít.
Felforrósodva
Rám terítette, majd gondosan rám igazította a legszebb felsőjét! Elragadtatva elsimítgatta, elfogult örömmel nézegette, szeretettel s hosszasan tapogat-ta. Érzékelhetően egészen belefeledkezett ebbe a tevékenységbe. Egy négyzetcentiméter sem maradhatott ki vizsgálódó, elmerengő ujjai és tekintete önfeledt játékából.
Valahogy jólesett ez a figyelem, pedig nem is nekem szólt, hanem a matériának. És magam sem értem, de nem zavart ez az önkívületben végzett gyönyörködés. Pedig olyasmi érzésem támadt, hogy egy ismerkedés részese vagyok, de legalábbis az újdon-ság erejével hat ez a blúz rá, és valamiért az eddiginél is jobban elbűvöli…
Mi tagadás, egyre jobban kezdtem magam is felhevülni, de ki is csodálkozna ezek után ezen, legfeljebb csak furcsállná valamelyest, s értetlenkedne azon, hogy fajulhatott el idáig a helyzet.
Bármennyire is megszoktam az ilyesmit, hisz bevallom: többször is előfordult velem hasonló, rég volt már, mikor először beavattak. De azt is kár lenne tagadni, hogy kezdett zavarba ejteni a szituáció. Igencsak felforrósodott a légkör körülöttünk. Már-már veszélyesen. Ami azt illeti, éreztem, hogy nem fogok jól kijönni ebből a helyzetből.
Égtem a vágytól, hogy minél tovább érezhessem a blúz finom anyagát magamon, s ezt a mindenre kiterjedő kényeztetést, figyelmet, gondoskodást. Miért volna égő ez a minta? Hé, hova mész? Hogy csengettek?
Jaaaj, de hisz megég ez a gyönyörű felső! És most már én is teljesen kiégtem! Ó, hogy mennyire nehéz egy vasalódeszka élete!
Kedves Zsiga bácsi!
Hol barbárság van, ott barbárság van. Nemcsak az Ugaron, nemcsak a kietlen pusztán. Nemcsak Ve-res juhász világában. Nemcsak a kutyák marakodó fogsorában, nemcsak a lesújtó fokos erejében. Ott barbárság van…
Hol barbárság van, ott barbárság van. Nemcsak a rövid mondatok csattanásában. Nemcsak a fenyegető némaság rettenetében. Nemcsak a feszült csendben, nemcsak a konok megátalkodottság fogakat össze-szorító tagadásában. Ott barbárság van.
Hol barbárság van… Ott nem számít a vér pirosa, ott elkaparják az embert, mint a kutyát, ott tüzet raknak a sírjára ganéjból, ott szalonnát sütnek azon a tűzön, és jóízűen, lelkifurdalás nélkül elfogyasztják. Ott barbárság van!
Hol barbárság van, ott a barbár az úr, a barbárság tarol óhatatlanul. Hol barbárság van, ott elhal a nemes, megcsappan a józan, fogyatkozik az érző szív, az üresség telepszik a helyére, megkérgesül minden, hogy aki kapja, elviselje a botütést, s aki adja, ki tudja mérni, mi jár azért, hogy elviseljük a barbárságot, s nem teszünk ellene, pedig muszáj még azon az áron is, hogy a vé-gén a nyakunkba kerül a szegecsekkel kivert szíj, amit lehet, épp a mi hátunkból hasítottak, mikor beadtuk a derekunkat, pedig lázadni kellett volna. Szorul az öv hurka. Érzem a gödör alját.
Most is… Barbárság van.
Kérdés
Hány végtelen kín kél
múltunk mámorán,
míg elbukom,
s rád találok?
Adynak
Vágyak kínzottja,
alkonyatoknak rabja,
ne temesd nótád!
(Kutasi Horváth Katalin)