Hajnal
Ezüstben tündököl a telihold,
hűs szellő fúj át a kalászokon,
éjféltájt előjön sok kis kobold,
ritka kincset cipelnek vállukon.
Néma határt ellepi a pára,
cigarettafüst mint apró gomoly,
dalos madárnak törött a szárnya,
távolban huhog egy fülesbagoly.
Sérült csibét anyja tépi, marja,
ráült a tájra… riadt szürkület.
Halott gyermekét tollal takarja,
a csőre mellé tesz egy szál füvet.
Gyászát elfedi óvó félhomály,
fájdalmát farkasok közé dobja,
az éj utolsó fénylő csillagát
meg nem élt álmai köré fonja.
Ha a hajnal kolompját megrázza,
minden kétség a sötétségbe hull,
téttel fogadnak a napsugárra,
fény karjába tele reménnyel búj’.
(Lénárt Anna)