Szülőföldem
Szülőföldemre gondolok, szívem nagyot dobban. Gyermekkorom tájai, ízei, hangulatai, eseményei villannak fel bennem.
Az egykori táj dombjaival, rétjeivel, dűlőútjaival, szálfaegyenes nyárfáival, hatalmas koronájú tölgyfáival. Egy vizenyős terület partján sorakozó fűzfák, melyek olyan „szomorúak” voltak.
A szülőház kertjében már akkor is vén diófák, gyökerükkel mélyen a földbe kapaszkodtak. A tűző nap sugarai elől a lombja alá menekültünk, mely hűs árnyat adott. Az elterülő lapulevelek között békák hada ugrált.
Poros út szélére gyakran leültünk játszópajtásaimmal papsajtot szemezgetni. A szemlélődő gyermeki tekintet sohasem látja az egész horizontot. Látásomnak sugarában a körnek mintegy csak egy szelete fért el. A körülöttem megismert tárgyak képzeletem egész növekvő tartományát bűvöletben tartották.
A föld gazdag volt. Az öregek szavát bizonyította, milyen bő termést adott évről évre. Igaz, dédelgették, művelték, szent volt nekik. Egy maroknyi föld milyen vágyakat hoz fel bennem, ezt csak az tudja igazán, aki már morzsolt szét tenyerében anyaföldet. Ez az érzés jót tesz az ember lelki békéjének. Gyermeki fantáziámban élénken élnek a kaszálók, legelők petrencéi, ahogyan szinte mértani pontossággal, egy síkban sorakoztak. Orromban érzem a széna illatát, melyet szekérre rakva hoztak haza, és a szénagyűjtő padláson tároltak télire a jószágnak takarmányul.
Érzékeimben, lélegzetemben is jelen van a hegyek által körülvett kis tó, amelynek különös a hangulata, azért, mert kicsi volt, s aszály esetén vize néha kiapadt. Esténként a békák brekegése jelezte, hogy él a pici tó. Az égnek is valami másfajta, áttetszőbb, igézetesebb színe volt, mint máshol. Bár lehet, hogy elfogult vagyok, sőt biztos. Volt a tájnak kietlen része is, ilyenkor mindig a tatárjárásra gondoltam, akik az öregek elmesélése alapján végigdúlták e vidéket is. Ebből az időből tárgyi emlékre nem bukkantam. A táj az évszakok fordulása szerint változtatta arcát.
A falu és környéke a Bakony szívében szénbányászatunknak volt egy fontos forrásvidéke, barnaszenet bányásztak. A bánya feltárása révén munkalehetőség akadt bőven. Sok ember találta meg itt a megélhetését.
Az egykori poros-sáros utak helyén aszfaltosokat találok. Liget, virágágyások, alig ismerek rá. Épületeket bontottak le, ezzel egy sajátos ősi életforma süllyedt el. Az élő múlt megőrzéséért múzeumot hoztak létre.
A kinőtt épületekben új élet talált otthonra. Könyvtár, lakónegyed, patika, művelődési ház található itt. Talán ezért is lesz mindig szebbé, tisztábbá, áttetszőbbé a kép, amelyet gyermekkorom tájairól emlékezetemben őrzök. Megérett, mint a gyümölcs, zamatos lett, mint az óbor, zárttá, befejezetté, mint a műalkotás.
A pici katolikus temetőben nyugszanak nagyszüleim, dédszüleim, azok egyenes-oldalági rokonai. Szinte minden síremlék egy emlékképet lobbant fel bennem. A temető mellett futó út zaja el sem jut a fülemig, ha a sírok mellett emlékezem.
Számot vetek magamban, vajon jól sáfárkodtam-e a rám bízott kincsekkel?
Elmélkedem azon, amit e varázslattal, intelemmel gazdag gyerekkori tájtól kaptam. A korán elkötelező, további sorsomat meghatározó szerelem minden íze, színe, a hegyek zöldje, a rétek pompája. A földje, melynek egy darabját nemcsak markomban tartom, hanem lelkem mélyén őrzöm. Egy élet kevés ahhoz, hogy ezt az adományt letörlesszem.
(Mayer Zsó)