Hűha-hűha
Gyerekkorom emlékei gyakran feltörnek bennem, nagyon jó visszagondolni mindezekre. Reggelizéskor az előttem lévő bögre tejről jutott eszembe a régi tejes sztori. A falu végére mentünk el, s kannában hoztunk a frissen fejős tehén tejéből esténként. Általában bandába verődve vonultunk fiúk, lányok, közben bolondoztunk, ugrattuk egymást.
Velünk tartott az utca legelevenebb gyereke is, aki az úton végig a tejeskanna aljához ütögette a kanna fedelét. Dudorászott az ütemes zaj mellé. Jó szórakozásnak tűnt, mígnem észrevette, hogy kilyukasztotta a kanna alját körben, de nem szólt senkinek. Odaértünk a gazdához, aki sorba mérte a tejet kannáinkba. Imi is nyújtotta az övét, ahogy Pista bácsi beleöntötte a tejet, az körben vékony sugárként kifolyt. Imi meglepődve mondogatta:
– Hűha, hűha…
– Hát, Imre, mit csináltál a kannával? (Felvidékről költözött a bácsi a faluba, palócosan beszélt.)
Imi rendületlenül ismételgette: „Hűha, hűha, mi lesz most?” – Hát adok neked egy kölcsönkannát, de visszahozd épségben, te gyerek!
Mi persze hazáig nevettük Imi ténykedését, élveztük a bácsi palócos beszédét és felháborodását, Imi kétségbeesését.
– Hűha, Imi, hogyan magyarázod el ezt édesanyádnak, milyen ügyes voltál? – cukkoltuk. Leselkedtünk utána, mígnem a bejárati ajtó mögött eltűnt.
Másnap örömmel újságolta kérdő tekintetünkre, sikerült neki, mamája nem dicsérte meg, de nem is nevetett.
A tejeskanna ütögetésével Imi megalapozta zenei karrierjét. Jelenleg egy zenekarban szóló harmonikás, s egy olyan tanár, akiért a tanítványai rajonganak. Csínytevéseiket nem bünteti, hanem készségesen a jó oldaláról közelíti meg. Mesél nekik, humorosan fűszerezi tanítását.
Legutóbbi találkozásunkkor gratuláltam zenei előadásához.
– Hűha, Imi, ámulatba ejtettél és nevettünk.
A harmonika sírt, nevetett.
Labdarózsa
fehér gömbjei
harsány zöld levelei
között labdáznak
Anyák napjára
Csodálatos dolog, hogy amikor a természet megújul, az év legszebb hónapjának első vasárnapján az Édesanyánkat köszöntjük. A szívem megdobban, amikor ezt a szót leírom vagy hallom: Édesanyám! Régi idők eltűnt boldogsága jut eszembe, mintha még egyszer visszamosolyogna rám a távol ködéből.
Kedves emlékek újulnak föl a lelkemben derűs tavaszi napokról, két ölelő karról, az Édesanyámról. Ki nem érzi értelmét e szónak, kinek nem szökik könny a szemébe, ha arra gondol, ki élete első pillanatától Őt szeretni meg nem szűnt, aki mindig könnyezett, ha gyermeke szenvedett? Kinek nem érinti meg a lelkét az első igazi boldogság, az Édesanyja iránti szeretet? Oly édes visszaemlékezni arra az időre, amikor csak öröm és derű ragyogott körül bennünket, amikor szomorú keserv és gond még nem talált reánk, hisz Édesanyánk védelmezett bennünket! Ő megtanított bennünket beszélni, megtanított nevetni, szeretni. Tejét adta, midőn kicsik voltunk, kenyerét, mikor nagyobbak lettünk, s mindeközben életét ránk áldozta. Ki is volt Ő valójában? Az ÉDESANYÁNK! Akiből mindannyiunknak csak egyetlenegy van a világon.
Az én egyetlenemet keresem, hol van most? Lát-e, hall-e engem? Vágyódom utána, de sehol nem találom. Elválaszt bennünket Ég és Föld.
(Mayer Zsó)