Asszonymesék 2. – IL apai nagyanyja
Ritkán láttam IL-t. Ha igen, megközelíthetetlenül, magányosan rótta köreit az almádi Gyógyító Platánsor éltes, expresszív érzéseket ébresztő fái között.
Vékony, törékeny alakja – mint a parti fűzfák ágai – fiatalságom emlékét rajzolták a horizontra. Szerettem nézni Őt.
Egy színes, őszi délutánon – a Sóhajok hídja és a Hajóállomás között – IL leült mellém.
– Zászlóruhámat apai nagyanyám, Julianna varrta az ezerkilencszázötvenes években. Igazi, valódi, piros lobogóból készült. Nagyanyám boltba ritkán járt. Talán az égi madarak ejtették portájára a zászlót. Ő nagy leleménnyel – a családtagok mosolyától kísérve – szabott belőle nekem játszóruhát. Büszke voltam és boldog a karton, lobogós öltözetben. Nem éreztem, nem értettem – még nem –, hogy a türelmetlen és találékony szegénység vezette ollóját, tűjét. Hogy rám szabva a szeretetét varrta a piros ruhácska ráncaiba.
Júlia nagyanyám – akkor – a Tiszához közel, egy kicsi, nyírségi faluban lakott, legidősebb fia családjával. Abban az öreg házban, ahol, ahova tíz gyerekét szülte és felnevelte. Férjét ritkán látta. Ő és a gyerekek is. Gyakran volt távol.
Az ezerkilencszázhatvanas években a kemencét az öreg ház tisztaszobájában még használták. A petrólámpát is meggyújtottuk unokahúgommal. Látom ma is nyúlánk, remegő árnyékát a szoba falán. Hallom a szalmazsákba tömött friss szalma zizzenését, érzem fűszeres, finom illatát.
Az udvaron vidáman húztuk a vizet – az ásott kút kerekét ketten könnyen hajtva.
A hagyományos nyírségi porták eperfája, diófája nemcsak csemegét és árnyékot kínált az első udvaron. Rovarokat űző illatuk, könnyen faragható, nemes erezetük miatt a fával dolgozó falusi mesterek is szerették. A bútor-kocsigyártás, a hordó-szerszámkészítés alapanyagai voltak.
Julianna tíz gyermeket szült. Öt fiút és öt leányt. Hajlott korában lányai gondozták. Legtöbbet és legszívesebben legkisebb lányánál tartózkodott.
Legfiatalabb fia – alig volt húszéves – Budapesten halt meg. A külvárosban, árokparton találták meg járókelők.
Akkor, gyerekként láttam a bűntény helyszínén készült rendőrségi fényképet. Vér szennyezte nagybátyám szép arcát, gesztenyehaját. A családban ő, a legkisebb, a legérzékenyebb, a verset író, költőnek készülő – mint sokan kor- és sorstársai közül – Budapesten kereste szerencséjét.
Sosem derült ki, ki vette el és miért a legkisebb gyermek életét. Nemcsak a tettes maradt ismeretlen, az indíték is.
Julianna nagyanyám nyaranta szívesen ült a Bujtos-tó közeli udvaron. Összetöppedt, sovány teste örült a simogató napsugaraknak. Ritkán szólt. Csönd, magány ölelte. Nagy, eres, görcsös kezei összekulcsolva pihentek ölében.
Rózsafüzérre nem emlékszem. Nem emlékszem, hogy láttam volna kezében. Fiával a Miatyánk is a temetőbe költözött?
Julianna háta – emlékeimben – kérdőjelet rajzol a nyírségi tájba. Pillantása – a róla maradt egyetlen fényképen hokedlin ül, köténye nemcsak testét, egész lényét takarja – a távolt fürkésző, választ váró asszonyé.
Julianna fajdalma – a Csönd – azon a régi fényképen barázdát rajzol az én homlokomra is.
Nem láttam örülni, de panaszkodni sem hallottam. Csak feketében láttam és csak fejkendőben.
Talán egy alkalommal lestem meg – fullasztó melegben – libbenni ezüst haján kendőjét.
Szótlan hallgattam IL szavait.
A szája szögletében megbújó könnycseppjei a tó vizében csillanó napfény ezer színét tükrözték.
Amikor hajóra szállt, csak integető kezét láttam.
Ujjai ellenfényben repültek. Vállán sirályok…
(Milló Ildikó)