Karácsony előtt
Mint régen, ma is, ez megmaradt, a gyermeki áhítat így a karácsony előtt, a csodavárás misztériuma, a remegő kézzel kibontandó ajándékok a csillogó fenyő alatt, a melegen duruzsoló szoba, a csengettyűk hangja, a csillagszórók fénye, a gyertyák lobogása; akkor még előtte elhatároztam, kilesem az angyalt, gyermekként még csak hittem, ma már tudom, mindannyiunkban ott lakik, lestem, csodáltam, hogyan birkózik meg a hatalmas fenyővel, a sok csomaggal, vagy adott szegényebb időszakokban csak az aprócska csomagokkal; hogyan tűnik el az ablak közé rakott, fogadalmi és ajándékkérő levelem, sosem jöttem rá, ma már hagyom, nem baj, ha nem tudom; emlékszem, még alig-alig írtam, kicsiny, ákombákom betűkkel, göcsörtösen szorítva a precízen kihegyezett ceruzáimat, amik szinte szaladtak a fehér papírlapon; jóval később már rajzaim az ünnep fényéről, a családról, ahogy bennem élt; volt idő, amikor fadugókat vettem, hetekbe telt, amíg szaloncukorpapírba csomagoltam őket, remek díszei voltak évekig a fáknak; felnövünk, de belül gyermekek maradunk, ma már nem írok levelet, bár néha elfog a kényszer, talán kellene, mai eszemmel irdatlan hosszú kívánságlista állna össze, békéről, szeretetről szólna, éhező gyerekek könnyes szemébe néznék benne, a fagyott földön fekvő otthontalant szólítanám meg, lesöpörném benne inkább az emlékeket, mert egyszer messziről jöttünk; inkább arról írnék, várom az ünnepet, ezt az egyetlen, igazi családi, meleg, összebújós ünnepet, ahol mosoly van az arcokon, s örömbe vegyülhetnek a könnyek, s várom, hogy ez a csend belénk hatoljon, hisz mindannyiunkban benne ég az a gyertya.
Mindenki ünnepe előtt…
Reggel a munkába jövet a busz ablaka dér- és jégvirágos volt, nem lehetett kilátni. S valahogy, ahogy döcögött a busz, így nézegetve, eszembe jutottak a régi és mai új ünnepeink, a kemény telek, hőségtől tikkadó nyarak, a gyermeki lélek csodavárása minden ünnep előtt. A szeretteink ajándékozása, a csillogó torták és sütemények, a finom falatok csillagszórói. Arra gondoltam, hogy igen, ezek a percek azok, amikre emlékeznünk kell, az örömre, a mosolyra az arcunkon, ahogy kibontjuk ajándékainkat, vagy csak a szeretetre, arra, hogy egymáshoz jutunk, s a várakozásra, ahogyan látjuk szeretteink örömét egymás szemében. A duruzsoló szobát, a családias, baráti szeretet által felfűtött hangulatot. A köszöntő énekek hangja, amely átölel bennünket, egy pohár finom itallal kezünkben. És finom illatok, amelyek a konyhák felől áradnak szét, a Nők tehetségét dicsérve. Sok ilyen és ehhez hasonló örömöt kelljen így megélnünk, nap mint nap. Egymásnak adva. Őrizzük meg ezeket ebben a hajtós, zajos, sokszor eldurvult világban. Maradjanak meg kis ünnepeink, mint kis szigetek. S maradjunk meg sokáig így, hogy egyszer majd, idős korunkban, gyermekeink hasonlóan meséljenek a boldog ünnepekről nekünk. Legyen még sok ünnepünk, amire majd emlékezni kell! Mert emlékek nélkül semmit nem ér, semmit.
A karácsonyi csomag
Csomagolok. Álmokat csomagolok színes papírba. Álmokat. Becsomagolom a múltamat, a jelenemet, a jövőnket. Becsomagolom érzelmeimet, vívódásaimat, vágyaimat. Külön, külön. A reményt nem. Majd dobozba rakom, a mikor elalszol majd, mint egy angyal, a karácsonyfád alá rakom. S én nem leszek akkor ott, amikor kibontod. Nem látom majd arcodat. Csillogó álmok ezek egytől-egyig. Közben angyalok szelik át majd a meleg szobát. A csomagból csak a szeretetről, meleg-ségről álmodik. Boldogságról, amikor adhatsz valamit valakinek. Akit szeretsz, akinek mindig adni akarsz majd. Közben kint tombol a karácsony, messzi gyertyafények az ablakokban, ölelkezők, szeretetről, boldogságról álmodó arcok mosódnak el a csendben. Csomagolok, hisz mennyi mindent szeretnék még adni, de nem fér bele a csomagba. Sebaj, majd holnap, holnap újrakezdem, gyűjtögetem, hogy egyszer készüljön majd egy újabb csomag, a sokadik, neked.
„…szeretni, élni kell minden áron! Csak így érdemes.”
(Nagy János (Jega))