Krisztus kereszt – (egy útszéli magány)
(tisztelgés a Mesterek előtt)
az éjben sötéten áll a kereszt, mint a Golgotán, bele- borzong a kereszt, a kalapács ütései nyomán, majd jött a vándor, megáll, felnéz, csak szögek, csak csonka szárnyú angyalok állnak ott, vigyáznak, árván, magányosan, reggel, a szürkületben csak vízcseppek remegnek a hulló leveleken, de Ő csak áll, vár, és előtte dadogó szavakkal imákat keres, hogy mondjon valamit, valamit, talán szavakat
mert holnapra simára koptatom az imáim sorozatát,
maradok pedig itt ebben az éjben,
ahol tisztázatlan minden szó,
mozdulat és érintés –
egyre vastagabb ez a csend,
bennem beszélő jelen van,
ajtót nyitok rád ebben a világban –
egyszer már harminc ezüstért eladtalak,
csupa csodálkozás volt szemedben,
s nincsen határ, hogy megtaláljalak,
mikor keresnélek –
hosszú napok és tárgyak osonnak közénk,
a meztelen égre,
magammal cipellek, Mester,
ha nem is tudom,
s a nyugtalan szavak helyén
csak a szél süvít,
míg én elnémulok –
évek jöttek,
éjszakák és nappalok,
ahogy kerestem benned a vigaszt,
azt idézhetetlent,
én ablak leszek feléd,
hogy újra lássalak
a megtalált úton –
már semmi sem bánt,
a te szökevényed vagyok,
átölel a fény,
majd holnap rád borulok,
s székem egyszer majd üresen tátong –
egy cédrus öleli át ezt a csillagot,
hogy ő soha ne maradjon egyedül
(Nagy János (Jega))