Nagyhét
(1)
mert a szívek őrzik,
nem szavak
s nem akar lenni más,
csak egy
benned és csak általad –
(2)
te értelmet és fényt adsz
minden napnak, megtalálsz,
én megtalállak –
csak létezel –
adsz, s megtanítasz adni,
bátorítást, mosolyt, hitet,
benne a semmit és a mindent –
s bár nem hirdetlek fennen, hangos szóval,
mégis árnyék akarok lenni –
ha nem vagy velem,
világtalanná válik ez az éjszaka
(3)
magam úgy tudom,
hogy tudlak téged,
bár nem lát szemem,
ez a puszta lélek,
mint kongó harang
ebben a csendben –
őrzöl hűségesen,
mert én vagyok az út,
s alattad a kereszt
(4)
a test és a lélek ruhája
semmivé szakad hirtelen,
így lesz önmagából kizárt,
már semmit nem ér, az értelem –
lét s a jelenlét hiánya,
a mindenség maga,
kapaszkodom mélyülő gyökerekkel,
ő bennem a híd, s ki vagyok én –
a hídnak melyik oldala
(5)
Ő
most
egymaga van,
teste lehúzza a keresztet,
távolról
jött,
s itt
maradt –
egy kitaszított
jaj
verte
élet –
(6)
van, akit felszentel
ez az éjfekete csillag,
csak kósza szél libben –
de ki voltam egykor,
és most nem vagyok már –
a kereszten
boldogan ott
A vigaszra várva
(tisztelgés a Mesterek előtt)
holnapra simára koptatom az imáim sorozatát,
maradok pedig itt ebben az éjben,
ahol tisztázatlan minden szó,
mozdulat és érintés –
egyre vastagabb ez a csend,
bennem beszélő jelen van,
ajtót nyitok rád ebben a világban –
egyszer már harminc ezüstért eladtalak,
csupa csodálkozás volt szemedben,
s nincsen határ, hogy megtaláljalak,
mikor keresnélek –
hosszú napok és tárgyak osonnak közénk,
a meztelen égre,
magammal cipellek, Mester,
ha nem is tudom,
s a nyugtalan szavak helyén
csak a szél süvít,
míg én elnémulok –
évek jöttek,
éjszakák és nappalok,
ahogy kerestem benned a vigaszt,
azt idézhetetlent,
én ablak leszek feléd,
hogy újra lássalak
a megtalált úton –
már semmi sem bánt,
a te szökevényed vagyok,
átölel a fény,
majd holnap rád borulok,
s székem egyszer majd üresen tátong –
egy cédrus öleli át ezt a csillagot
(Nagy János (Jega))