A neked készült ember (III. rész)
megint eltévedt szavak, egy reggel álmában, kihűlt kráterek peremére megülő szélben, ölellek, mint minden reggeli hajnalt, a fényt, ahogy ma-gadra vonod, és elveszítjük a tegnapot, magunk mögött hagytuk, a teg-nap múlttá válik bennünk, hogy új holnapra ébredve elmondjam, és ki-mondjam, mennyire szeretlek
papírgalambok repülnek veled, erre emlékszem, szeptember grundjainkon a játékra, a megismerésre, a találkozásra, mint a gyermekkorunk ját-szóterei, ahol egy hinta, egy körforgó, egy homokozó van, ahol várat építek neked, s talán megcsodálod, vagy egy izzadt tenyerű óvodai első csók első emlékére, ki tudja, ma már mi fontos
virágaid kis illatára fokuszálok, nem érzek semmit, rám nézel, és kérdezed: – Ennyi? – és én tudom, nem érzem, de ahogy rád nézek, tudom, il-lattal telik meg a táj, mert te mondod, és a fényt bennem hordozod
Apám hazajött, bennem van, még él, 94 éves, és téged akar, és engem, hogy még boldognak lásson bennünket, és mi őt, amikor az utolsó gyertya majd elég, csak emlékeink maradnak, róla és Mamáról, ahol virággal kezünkben, gyarló gyermekként ott állunk veled, emlékezni
mi ez, mondd –
fehér csillagok egy fekete kabáton –
a hitünk bennünk hátra feszítve,
ma kit érdekel,
sötét tévedések, hogy látjuk
őket, mert bennünk vannak,
ahogy a szerelem tépett húrjain
egy eljátszott zene, egy jajveszékelt
élet,
mondd el –
mezítlábas éveink tarlóin
bíbictojást gyűjtve, még veled álmodtunk,
mennyi idő, tavasz és nyár, mennyi
őszi mélabús este, hol és kinek meg- és
nem megfelelni, már nem akarok
senkinek, már nem – csak neked;
tehát készül egy ember, adva,
amit még tud, vagy hiszi, hogy tudja –
az idő majd dönt
mint hentespulton koncra vágva
a nyers hús,
ez az élet, felvágott és véres,
és ha közelebb hajolsz,
én átölellek e rejtőzködő
világban
Egy készülő álom – (részlet)
szürke ködpárák ülik meg a völgyeinket,
halvány csillagok az éjben, kezedben a
derengő hajnal ébredése, és én nem tudom,
ki vagyok neked a tiszai fák ölelésében,
a folyó, vagy csak egy eltévedt arc, egy
mosolymentes álom kacéran az élet és halál
határvonalán, a testeken át egy üszkösödő
tetovált élet;
gyermekeid után mennél, szeretni
őket, de magadra maradtál, mint
eddig is, mert magunkra hagyott
egy álom;
vallanék, de dörömbölő mellemből
fel nem szakadt szavak okádják ki
magukat, de ez lényegtelen, ahogy
látom Anyámat, tolószékben éveken
át, nekem nincs ünnep a világban,
vagy még nem adatott meg,
hogy ünnep legyen veled, a frissen
festett házfalakon az élethosszig
bezárt győzni akarás
Hogy vagy? – kérdezed, mély barna
szemedbe nézve tudom a választ,
arra vársz, amit tudni szeretnél –
egy túlkiabált zajban csak suttogom,
hogy üres a ház nélküled, vakablak
fények szememben, ruhád redőiből
érzem illatod, mosolyod elültetném,
hogy nekem nyíljanak tavasszal,
ahogy az erkélyre lépek, láthassalak,
ha csak így is –
dobozok, emlékek, kibontatlan állnak
évek óta;
és ahogy szobámba lépsz,
elveszik minden veszteség,
amit megéltünk,
és hova süllyednek a hajnal színei,
egy kézfogásban megtestesülve
Neked-vers
egy kihűlő magányban szeretni, egy csend és végtelen álmok egy meg-szégyenült test poklába zárva, szavak és szavak hozzád, kit szeretek – egy bújó magzat éledése a világra, ahol nincs hely és nincs idő, talán, mint egy árnyék, egy eldobott csók, egy elmaradt ölelés, talán hiány
a szélben kiáltott vizeknek – vagy neked, egy megbújó ébredés a holnapba, veled
(Nagy János (Jega))