Minden rendben
Októberben még egyszerű volt, de meg kellett próbálni, hátha sikerül elkerülni. Nem sikerült. Műteni kell, nagy műtét lesz, hogy ne vérezzek már több mint egy hónapja, de a nőgyógyászatot – 15 ágy – összevonták másik néggyel, mert már ebből a kórházból is Víruskórház lett. Talán nyárra lecseng, talán addig kihúzom, talán addigra kitaláljuk, hogy oldjuk meg az altatást. Most kapok még egy szurit, talán segít, májusban újranézzük. Szíve szerint most rögtön műtene, haza sem engedne. De én még élek. Ha nem enyhül, vagy erősödik, hívjam. Nem fogom. Hiszek neki. Látom – és tudom is -, hogy 7-ből 8 napot dolgozik. Fáradt, de a humora tartja benne a lelket. Meg az esküje. Meg az emberszeretete. Csalódott, de nem hagyhatja itt ezt az egészet, mert attól nem lesz jobb. Az vigasztalja, hogy szülést is vezet le, az adja a reményt. A reményt, hogy vége lesz egyszer ennek a rémálomnak, és változik minden. Minden. Egymásra mosolygott a szemünk, a maszk miatt többet nem láttunk egymásból, még elmondtam neki egy kis pamfletet, megköszönte, hogy legalább – erre a 2 percre – kikapcsolhatott. Majd megsimogatta a karom, és szaladt, mert hívták – pedig 20 perce lejárt a műszakja -, szükség van rá. Na de minden rendben. Ha hibázik – mert fáradt, mert sokan elmentek, és ő maradt -, akkor sem lehet ez kifogás. De minden rendben van. Mindenből és mindenkiből van elég. Minden rendben. Minden rendbe’. Minden rend. Minden.
(Ordas Andrea)