Mobilnagyi
Húsz évvel ezelőtt kaptam a kezembe egy akkor viszonylag jónak számító telefont, amin imádott Nagyikám…
Inkább elmesélem:
– Apa, ne közvetíts már, mesét szeretnék nézni! Szia, MobilNagyi, majd máskor beszélgetünk!
– Ne olvasson inkább Apa vagy Anya mesét, mint régen?
– Anyuka, ne csinálj nekem programot! Savanah is a gépén dolgozik, nem érünk rá mesét olvasni! Te pedig, kislányom, mára már két mesét is megnéztél, egyiket sem magyarul, pedig arról volt szó, hogy magyar meséket nézel, hogy ne felejtsd el a magyar nyelvet. Azért beszélgetünk a Nagyival hetente többször, hogy vele biztosan magyarul beszélj.
– Igen, de a Nagyi nincs itt, nem tud nekem mesét olvasni, különben is Anya azt mondta, hogy azok a magyar mesekönyvek már időmúltak. Pedig otthon a Nagyinál szerettem őket.
– Kislányom, idejét múltnak, úgy kell mondani, különben is ősszel iskolába mész, és ott hamar meg fogsz tanulni olvasni, azt a kis időt bírd már ki! Majd holnap, ha időm engedi, olvasok belőle. Na jól van, Anyuka, ha Virágnak sincs már kedve beszélgetni, és te sem vagy valami bőbeszédű, elköszönünk, jó?
A választ meg sem várva bontotta a videohívást az én gyönyörű, okos, Ausztráliába települt Csaba fiam. Három éve költöztek ki végleg, de előtte is gyakran járt ki dolgozni, és egyszer csak egy csinos lánnyal jött haza, hogy ő Savanah, a felesége, és hogy nagymama leszek. Nagyon boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni! Igyekeztem megértetni magam Savanah-val. De ő nem tudott magyarul, én pedig a minimális angol tudásommal kevésnek bizonyultam. A kislányt kint szülte meg, így ő automatikusan ausztrál állampolgár lett, de a fiam ragaszkodott a kettős állampolgársághoz. Az első három évben pár hónapot itt, pár hónapot kint töltöttek, így Virág eleinte viszonylag sokat volt velem. Aztán – akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó alkalom – azt mondta a fiam, hogy ők most egy hónapra elutaznak egy világkörüli útra, de ehhez Virág kicsi, tudnék-e rá addig vigyázni? Boldogan vállaltam!
Május közepe volt, sokat kirándultunk, bejártuk az országot, vonattal, busszal, és mindenhova vittünk mesekönyvet.
Ha esett az eső, mesét olvastam, ha elfáradtunk, leültünk a fűbe és mesét olvastam, este lefekvés előtt is mesét olvastam, és sokat nevettünk együtt, ha elvétettem. Kis Virágom az egy hónap vége felé már gyönyörűen beszélt, sok verses mesét kívülről fújt, és ő próbált meg engem angolul tanítani. Aztán Csabiék hazajöttek, kipihenten, barnán, látszott rajtuk, hogy jót tett a pihenés, de a fiam szemében szomorúságot láttam. Kézen fogott, bementünk a hálószobába, elővett egy olyan okostelefont, a kezembe nyomta, és mint gyermekkorában, ha valami csínytevését vallotta be, a szemét lesütve, szinte suttogva azt mondta:
– Anyukám, mi kiköltözünk. Savanah nem bírja tovább ezt a kétlakiságot, képtelen megtanulni magyarul, és lásd be, Virágnak sem tesz jót az állandóság hiánya. Ennek a telefonnak minden költségét én fizetem, hívhatsz rajta bárkit, internet is van rajta, használd bátran, de a legfőbb célja, hogy ezen tudsz videotelefonálni velünk. Akár naponta. Mintha itt lennénk. Megmutatom, hogy használd. Még egy hétig itthon vagyunk, azalatt gyakorolunk, jó? – de a mondandója végén az ő hangja is elcsuklott.
Hamar megtanultam annak a vacaknak a kezelését, és eleinte utáltam. Úgy éreztem, ez a kütyü szakít el a fiamtól és az unokámtól. Az utóbbi fájt most különösen, hiszen olyan kevés közös idő jutott nekünk, épp most, amikor olyan közel kerültünk egymáshoz. A fiam is egyedül neveltem, mert az apukája hamar itthagyott bennünket, de most ezzel kislánnyal minden más volt. Több gyereket nem szülhettem, így egy kislány örök vágyam maradt. Amennyire haragudtam erre a kütyüre, annyira megszerettem végül, hiszen miután kimentek, ez volt a köldökzsinór. Egyedül maradtam. Szerencse, hogy nyugdíjas vagyok, mert az a nyolc óra időeltolódás az eleinte soknak tűnt. Minden délelőtt tízkor hívtam őket, az ott este hat órát jelentett. Aztán minden másnap végül már csak hetente kétszer, vagy még ritkábban beszéltünk. Az idő telt, a “köldökzsinór” egyre lassult, egyre több gond akadt vele. Eleinte sokat meséltem Virágnak, mert “a Nagyi mesél a legjobban”. Amikor kiköltöztek, a fiam ragaszkodott hozzá, hogy az itteni magyar mesekönyveket kivigyék. Fló ne felejtse el a magyar nyelvet. Fló, csak így hívták Virágot.
– Nem így kell írni, Anyuka! Flower – Virág angolul, tehát Flow. – Nekem Virág maradt. Eleinte megpróbáltuk, hogy kisunokám mutatja a könyvet, én pedig onnan olvasom. Ebből is volt sok nevetés, és ő ha tévesztettem, az okos kis fejével rögtön kijavított. Ha én hívtam őket, Csabi kiabálta, hogy itt van a Nagyi, és egy ilyen alkalommal az én kis Virágom azzal futott be, hogy itt van Mobilnagyi!
Aztán a szemem egyre jobban romlott, a fejem egyre jobban fájt. Az étvágyam elfogyott, fogyni kezdtem. Eleinte örültem, volt miből, de a fejfájás és a szemem romlása nyugtalanított. Orvoshoz mentem, kivizsgáltak. Ezután már tudtam, hogy nincs sok időm. A fiam küldött egy új telefont nagyobb tárhellyel, én pedig mindennap – amíg tudtam – új mesekönyvet vettem a fiam által küldött apanázsból. A fiaméknak nem szóltam a bajról, onnan nem tudtak volna mit tenni, csak aggódtak volna. Amíg tudtam, egy szomszéd segített videóra venni az én utolsó csínyem. Aztán már csak a hangot rögzítettem. Fél év alatt tele lett a tárhely, és az én időm is elfogyott. Felkerültek az egy hónapunk alatt készült fotóink is, képek és videók itthonról.
Azután ezt a mobilt postára adtam, a címzett az én kis Virágom volt.
Azt a bizonyos készüléket most is itt tartom a kezemben. Már régóta nem is működik, de a tartalmát sok helyre mentettem le. Azonban ettől a mobiltelefontól mégsem tudok megválni, hiszen ez az én Mobilnagyim!
(Ordas Andrea)